Őrtüzek

A veszteségkutatás szempontjából eddig teljesen ismeretlen forrásbázishoz nyúlt Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosa, a Nagy Háború blog szerzője Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában 2021-ben megjelent „In nomine Domini!” A Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára című kötetében: a római katolikus egyház holttányilvánítási irataihoz. A római katolikus egyházi joggyakorlat szerint amennyiben egy özvegy újabb egyházi házasságot akart kötni, egyházi holttányilvánítási eljárást kellett lefolytatni, amelynek során teljes erkölcsi bizonyosságot kellett szerezni arról, hogy az eltűntként nyilvántartott katona valóban életét vesztette a háborúban.

A kötet azontúl, hogy az elhunyt katonák történeteinek nyomába ered, női történeteket, sorsokat láttat a tanúvallomások alapján: képet kaphatunk a nők kiszolgáltatott helyzetéről a hátországban, a női-férfi kapcsolatokról és a házasság szentségéről a háború alatt.
Az egyedi tanúvallomások segítségével eddig ismeretlen, vagy kevésbé dokumentált jelentős katonai események is rekonstruálhatók. Az első ilyen megtalált és feltárt háborús történet a Szávakölpénynél 1914. szeptember 6-án a szerbek által brutális kegyetlenséggel kivégzett 43 hadifogságba esett szabadkai 4-es népfelkelő huszár megrázó erejű története volt. A balkáni halálmars történetén belül a bácskaiak golgotája szintén kizárólag ebből a forrásanyagból volt megismerhető.

Molnár Tibort, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosát, a Nagy Háború blog szerzőjét és Pintér Tamás történészt, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnökét, a nagyháboru blog alapító-főszerkesztőjét, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezetőjét, főlevéltárosát kérdeztük.

103 évvel ezelőtt, 1918. november 11-én halkultak el a fegyverek a nyugati fronton. Ekkor írták alá az első világháborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt az antanthatalmak, valamint a Német Birodalom képviselői a franciaországi Compiègne közelében található erdőben álló vasúti kocsiban. Az egyezmény aláírásával beszüntették a harccselekményeket a nyugati fronton.

2021-ben Molnár Tibor levéltáros gondozásában Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában jelent meg az „In nomine Domini!” – A Kalocsai Érseki Szentszék által egyházilag holttá nyilvánított első világháborús bácskai katonák adattára című kötet. Molnár Tibor, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosa, a Nagy Háború blog szerzője kutatási területe az első és második világháborús délvidéki emberveszteségek, katonatemetők, valamint az 1944–1945-ös magyarellenes atrocitások története, továbbá a bácskai Tisza mente 19–20. századi gazdaság- és társadalomtörténete. 1999 óta folytat veszteségkutatásokat a Nagy Háborúval kapcsolatban, és jelentet meg a témában kiadványokat. Eddigi köteteiben kutatásai a polgári, valamint a katonai közigazgatás levéltári forrásaira épültek. Új kötetében, amely a Délvidékiek a Nagy Háborúban sorozat 4. kötete – a veszteségkutatás szempontjából eddig teljesen ismeretlen forrásbázishoz nyúlt: a római katolikus egyház által keletkeztetett holttányilvánítási iratokhoz. A római katolikus egyházi joggyakorlat szerint, amennyiben egy özvegy újabb egyházi házasságot akart kötni, egyházi holttányilvánítási eljárást kellett lefolytatni, amelynek során teljes erkölcsi bizonyosságot kellett szerezni arról, hogy az eltűntként nyilvántartott katona valóban életét vesztette a háborúban.

Molnár Tibort, a zentai Történelmi Levéltár főlevéltárosát, a Nagy Háború blog szerzőjét és Pintér Tamás történészt, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának elnökét, a nagyháboru blog alapító-főszerkesztőjét, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezetőjét, főlevéltárosát kérdeztük.

1919. október 28-án az „idegen elemek kiutasítása tárgyában” megszületett rendelet alapján „mindazon esküt nem tett tisztviselők, akik nem az egyesített román területeken születtek”, öt napon belül kötelesek voltak elhagyni Kolozsvár városát. 1919 őszén számos magyar egyetemi tanárt utasítottak ki Kolozsvárról, elrekvirálták házaikat, lakásaikat. A Kolozsvárról kitoloncolt tanárok 1919. november végén, Budapesten gyülekeztek, ahol 1921. augusztusig átmenetileg együttműködött a pozsonyi és a kolozsvári egyetem. Az elüldözött tanárok helyzete általában a nélkülözés volt. Az egyetemi oktatók közül sokan vagonlakók voltak, többen menekült tömegszállásokon éltek. Gróf Apponyi Albert, a trianoni békedelegáció vezetője trianoni beszédében kiemelte a pozsonyi és a kolozsvári egyetemmel szemben elkövetett jogtalanságokat. Sir George Clerk brit diplomata fogadta a kolozsvári egyetem küldöttségét, és a találkozóról jelentést írt Clemenceau-nak.

Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntést követően az egyetem részben visszatért Kolozsvárra. A Szegeden maradt egyetemrész felvette a Horthy Miklós Tudományegyetem nevet. 1944 őszétől, amikor Kolozsvár orosz és román megszállás alatt volt, az egyetem nevében már nem viselte Ferenc József nevét, de osztozott az erdélyi magyarság sorsában, hiszen Kolozsváron maradt. A Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt. Az új magyar nyelvű állami egyetem felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Az egyetem 1959-től Babeș–Bolyai Tudományegyetem néven működik.

A 100 éve Kolozsvárról elüldözött Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem szegedi elhelyezéséről, a határon túl rekedt magyar felsőoktatás menekítéséről, felkarolásáról és megmentéséről Vajda Tamás történészt, főlevéltárost, a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Levéltárának igazgatóját kérdeztük.

1919. október 28-án az „idegen elemek kiutasítása tárgyában” megszületett rendelet alapján „mindazon esküt nem tett tisztviselők, akik nem az egyesített román területeken születtek”, öt napon belül kötelesek voltak elhagyni Románia területét. Ezért 1919 őszén számos magyar egyetemi tanárt utasítottak ki Kolozsvárról, elrekvirálták házaikat, lakásaikat. A kitoloncolt tanárok 1919. november végén Budapesten gyülekeztek, majd 1920. március végén elkezdődött a tanítás a Pozsonyból elüldözött egyetem tanáraival együtt. A felekezetközi magyar egyetemet életre hívta az a körülmény is, hogy a hadköteles korban lévő férfiak nem hagyhatták el Románia területét, így be sem iratkozhattak magyarországi egyetemekre. A magyarországi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium jogfolytonosságot is képviselő magyar egyetemnek ismerte el a felekezetközi egyetemet.

Műsorunkban a romániai magyarság művelődéstörténetének kérdéseit elemezzük a kolozsvári felekezetközi magyar egyetem sorsának tükrében. Olyan fontos kérdéseken gondolkodhatunk el, minthogy az erdélyi magyarság miként dolgozta fel az elszakítottság, a száműzetés, a hatalomváltás traumáját? Milyen körülmények között és mennyi idő alatt találta meg az erdélyi magyarság kulturális elitje az új működésbeli, szervezeti lehetőségeket, az erdélyi szellemi élet működését befolyásoló magyar egyetem professzorai miként reagáltak a kisebbségi helyzetre és miként alakították, formálták az egyetemi hallgatók szemléletét.

Milyen módon történt a kapcsolattartás a Kolozsváron maradt és a Budapestre menekült tanárok, valamint a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium között Kolozsvár 1918. karácsonykor történő román megszállása után? Vajda Tamás történészt, főlevéltárost, a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Levéltárának igazgatóját kérdeztük.

100 évvel ezelőtt, 1921. szeptember 30-án szüntették meg a románok Kolozsváron a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem elfoglalása után működő, 1920 júniusában megszervezett autonóm felekezetközi magyar egyetemet. Az egyetem alapítóinak célja az volt, hogy a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem román kézre kerülése után az egyetem Erdélyben maradt tanárai az 1920/21-es tanévben egyházi keretek között felállítsanak egy magyar tanárképző felsőoktatási intézetet azért, hogy biztosítsák a magyar anyanyelvű képzést, fenntartsák a magyar identitást és átmentsék a magyar kultúrát. A trianoni békediktátum után a határon túl rekedt egyházi iskolákban a keresztény nevelés és oktatás magyar nyelven történő fenntartása, továbbvitele volt a legfontosabb célkitűzés, a magyar nyelvű középiskolák számára magyar tanárok képzésének biztosításával. Az oktatás a határon túli magyarság életben maradása szempontjából létfontosságú kérdés volt. A felekezetközi egyetem alapítói nemzeti, magyar anyanyelvű és egyházi egyetem működését akarták biztosítani. Mindezt állami támogatás nélkül, önerőből, az egyházak jövedelmére, magánfelajánlásokra támaszkodva.

Az autonóm felekezetközi egyetem bár csak egy tanévig működhetett, a kolozsvári professzorok utóvédharca példátlan és egyedülálló volt. Ráadásul az egyetem alapításával a felekezetek képesek voltak felülemelkedni évszázados sérelmeiken, és mindannyiuk az összmagyarság érdekeit tartotta legfontosabbnak.

A 100 évvel ezelőtt a románok által megszüntetett, a m. kir. Ferenc József Tudományegyetem elfoglalása után működő autonóm felekezetközi magyar egyetem történetéről, a magyar nyelv és kultúra megmentésére irányuló kísérletről Vajda Tamás történészt, főlevéltárost, a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Levéltárának igazgatóját kérdeztük.

20 éves horvát fennhatóság után az 1868-as horvát–magyar kiegyezés értelmében három vármegyéért cserébe Magyarország visszakapta egyetlen tengeri kikötőjét, Fiumét. A 19. század második felében „magyar tengerként” emlegették az észak-adriai földterületet. Az Isztriai-félsziget melletti öbölben fekvő Fiume a Monarchia korában a legfontosabb magyar tengeri kikötő lett, a vonzáskörzetébe tartozó települések, halászfalvak pedig virágzó üdülővárosok voltak. Abbázia a századfordulón a Habsburgok, a magyar és az osztrák arisztokrácia legkedveltebb üdülő- és gyógyászati városa, fekvése és klímája miatt klimatikus gyógyhely: a szívbetegek, az asztmások és a tüdővészesek rehabilitációs központja lett. Szanatóriumait magyar orvosok vezették. A tengerparti idegenforgalmi fellendülést a 19. század végén kiépített vasútvonalak tették lehetővé, amelyeknek köszönhetően Budapestről közvetlen járattal lehetett eljutni Fiumébe, Triesztbe. 1873 nyarától a magyar főváros és Fiume között megindult a vasúti közlekedés.

Abbázia eleganciája, kultúrája Budapestig elért. A budapesti Oktogonon, az Andrássy u. 49. szám alatt működött az egyik leghíresebb magyar kávéház, a kulturális és a politikai élet egyik központja, az Abbázia 1888 és 1992 között. Ferenc József osztrák császár és magyar király is többször tiszteletét tette Abbázia városában. Gróf Andrássy Gyula is Abbáziában töltötte élete utolsó napjait, itt halt meg 1890. február 18-án. A tragikus sorsú Rudolf főherceg és felesége, Stefánia főhercegnő mellett szeretett az üdülővárosba járni, nyaralt itt I. Károly román király is. Megfordult itt a német császár, a svéd király és a luxemburgi nagyherceg is. 1893-ban az üdülővárosban hunyt el a gyakorlati orvosképzés megálmodója, a hazai sebészet legnagyobb újítója, Markusovszky Lajos. Itt töltötte élete utolsó éveit 1897-ben Budapest első polgármestere, Kamermayer Károly, és itt hunyt el 1905-ben Szapáry Gyula, Magyarország miniszterelnöke (1890–1892) is.

Abbázia üdülő- és gyógyhellyé formálásáról, Fiume, Trieszt és Bukkari regionális, gazdasági, kereskedelmi meghatározottságáról a térségben, Abbázia kulturális, egyházi szerepéről, a letűnt magyar és osztrák arisztokrácia egykori üdülőhelyéről Stekovics Rita történészt, társadalomkutatót kérdeztük.

A magyar tengerészképzés első 150 éve „a magyar korona gyöngyszeméhez”, a magyar tengeri kijárathoz, Fiuméhez kötődik. A Mária Terézia által Triesztben alapított tengerészeti tanfolyam 1774-ben költözött át Fiumébe. 1848-ban a város, és vele együtt az iskola is horvát kézre került. Magyarországnak az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után nyílt lehetősége önálló tengeri kereskedelem kialakítására, a magyar tengerészet megteremtésére. Ezért szükségessé vált a magyar tengerésztisztképzést. A két tengerészeti iskolát ekkor Királyi Tengerészeti Főtanoda néven egyesítették. 1894-ben a tengerészképző intézetet teljesen átalakították. Ekkor kapta a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia (Regia Ungarica Accademia Nautica) nevet, és ekkor kezdődött a magyar tengerészeti képzés virágkora. A Nautica magyar tengerhajózási vállalatok, a tengerészeti közigazgatás és a császári és királyi haditengerészet irányításához szükséges felső- és középvezető réteget képezte. Az akadémia az I. világháború kirobbanásakor élte fénykorát.

A magyar tengerészképzés történetéről, virágkoráról, a Nautica, a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia történetéről, Stekovics-Sirola Gyula tengerésztisztnek, a Nautica egykori tanulójának tengerészeti tevékenységéről Stekovics Rita történészt, társadalomkutatót kérdeztük.

A magyar kereskedelmi tengerhajózás, a magyar tengeri világ aranykora az 1868. évi magyar–horvát kiegyezés után érkezett el – miután Magyarország visszakapta Fiume városát –, és majd 50 évig tartott. A századfordulóra 11 magyar tengerhajózási vállalat 123 hajója bonyolított forgalmat Fiume és a világ kikötői között. A város 1913-ban a mediterrán térség ötödik legnagyobb és egész Európa tizedik legnagyobb kikötőjévé vált áruforgalmát tekintve.

Fiumén a középkor óta osztoztak az olaszok és a horvátok. Az olaszok a kereskedelem meghatározó szereplői voltak. Később is a város elitje maradtak, a Magyarországhoz történő csatolás támogatói, hiszen így elkerülhetőnek látták a város „elhorvátosodását”.
A magyar közvélemény a 19. század végén és a 20. század elején érzelmileg is nagyon erősen kötődött Fiuméhez, annak ellenére, hogy a magyarság mindig csak kisebbséget képviselt a városban. 1910-ben az 50 ezres város lakosságának mindössze 13%-a volt magyar. A horvátok és az olaszok idegenkedése, politikai ellenszenve, a városért folyó etnikai és kulturális küzdelem folyamatosan mérgezte a társadalmi és a politikai életet. A horvát közvélemény és politika soha nem fogadta el Fiume Magyarországhoz tartozását, az olaszok pedig magukat fiumeinek nevezvén erős regionális öntudatot, nemzettudatot építettek ki.

Dr. Ábrahám Barna történészt, az ELTE Román Filológiai Tanszékének egyetemi adjunktusát az ellentmondásos fiumei magyar múltról, a fiumei magyar identitásról és kultúráról, három nemzet együttéléséről, a fiumei olasz identitásról, a fiumei magyar–olasz és magyar–horvát kapcsolatokról kérdeztük.

Fiume, a magyar tengeri kijárat elveszítését megbocsáthatatlan történelmi veszteségnek tekintjük. Az Adria északkeleti csücskében, a Kvarner-öbölben fekvő Fiumét III. Frigyes 1464-ben megvásárolta és a Habsburg Örökös Tartományok közé sorolta. III. Károly 1719-ben szabad kikötővárossá nyilvánította. Mária Terézia 1779. április 23-án különálló területként, corpus separatumként a várost a Szent Korona országaihoz csatolta. Ezzel deklarálta, hogy Fiume kormányzása közvetlenül Magyarországot illeti meg. 20 éves horvát fennhatóság után az 1868-as magyar–horvát kiegyezés értelmében három vármegyéért cserébe Magyarország visszakapta egyetlen tengeri kikötőjét. A Magyar Királyság tengeri kijáratának kereskedelmi, gazdasági fellendülése az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés után páratlan sikertörténet lett: Fiume fél évszázadra Magyarország iparának egyik fellegvára lett. A kiegyezés utáni magyar politika kereskedelmi létérdeknek és a magyarság megmaradása zálogának tekintette a kikötőváros Magyarországhoz tartozását. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezés után 11 hajótársaság működött a városban. Az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Részvénytársaság 1881. december 21-én alakult meg, megtörve az osztrák tulajdonban lévő Lloyd Rt. egyeduralmát. 1894-től beszélhetünk a fiumei Magyar Királyi és Állami Tengerészeti Akadémiáról, a Nautikáról.

Dr. Ábrahám Barna történészt, az ELTE Román Filológiai Tanszékének egyetemi adjunktusát első műsorunkban Fiuméről, a Magyar Királyság tengeri kijáratáról, Fiuméről, mint politikai, gazdasági, kereskedelmi kérdésről, és a gazdasági konkurenciaharc központjáról kérdeztük, és arról, hogy mit jelentett a kikötőváros a Magyar Királyság számára. Következő műsorunkban az olasz-fiumei identitásról, életérzésről, az olaszok regionális fiumei öntudatáról, nemzettudatáról és a magyar–olasz viszony megromlásáról beszélgetünk.