Egy harcos költőnő és egy penge, mint mint irodalmi díj
Szerkesztő: Nagy György András

„Élet a klasszikusok kertjeiben” – szokatlannak tűnik ez a cím, pedig a portrékötet valóban a latin irodalom virágainak ápolóját mutatja be – ő is így jellemzi magát. Adamik Tamás klasszika-filológus, az ELTE professzora a Szent István társulat gondozásában megjelent könyvben mesél életéről és pályájáról. Szavait Simon Erika jegyezte fel, aki végzettségét tekintve latin-történelem szakos tanár – jelenleg pedig a Lyukasóra művészeti folyóirat rovatvezetője. Ő korábbi nagyinterjúiban megszólaltatta például Kocsis Zoltán zongoraművészt, Medveczky Ádám karmestert, Csukás István költő-meseírót, Ritoók Zsigmond ókorkutatót vagy Bíró László ma már nyugalmazott püspököt. Felvételünk a Katolikus rádió stúdiójában készült, nem sokkal a könyvheti dedikálás után.

„Megismertem a halk szavú ugyanakkor rendkívül karakterisztikus költőt és felelős magyart, aki keményen perelt a hatalommal és hűséggel szólt a gyökerekről.” Így idézi fel a csaknem 5 évtizeddel ezelőtti találkozás történetét Bakonyi István. Ő irodalomtörténészként is ennyi ideje kíséri figyelemnél több együtt rezdülő lélekkel Serfőző Simon pályáját. A róla szóló kismonográfiája második, bővített kiadása jelent meg idén. Ennek apropóján beszélgettünk székesfehérvári otthonában.

„Így teljesedik ki tehát Serfőző Simon költészete, így nyolcvan fölött” állapítja meg a kismonográfia zárófejezetében Bakonyi István. Meggyőződni erről csak olvasóként lehet. Könnyítésül egy idézet a költőtől: „S amire sokszor szavam sincsen, / csak nézem, / mint magasságából sokszor a fa, / az ember mire képes. / Verseim, kimondani / helyettem is segítsetek!”

„A kedvencem. A minden! Talán túlságosan, már-már egyoldalúan rajongok érte.” - így nyilatkozott József Attiláról 1971-ben az akkor 25 éves Bobory Zoltán, aki idén megkapta a példaképnek is tekintett elődről elnevezett díjat. Ő maga már diákkorától jelen van Székesfehérvár irodalmi életében: előadóművész, költő, író, szerkesztő, művelődésszervező, igazgató és a szó legnemesebb értelmében társasági ember. Csaknem 10 esztendeje vetette papírra a következő sorokat: „Éltem immár hetven földi évet,/ melyben rám rakódott fájdalom s öröm. /Megállva most azon gondolkodom, /milyen nyomot hagyok ezen a földön.” Üdvözlöm Önöket, Nagy György András vagyok. A költeményben bujkáló kérdésre a válaszért magát a szerzőt kerestem fel máriavölgyi otthonában.

„Tisztelendő Uram midőn az elmúlt időben Latiumban forgolódtam s ott
alkalmam volt látni, mennyire szolgálták az emberiség javát és
dicsőségét azok a férfiak, kik nagy tehetségüket s isteni ügyességüket
könyvek nyomtatására fordították, magam is kedvet kaptam, hogy
tehetségemhez képest erre az oly nemes és kitűnő foglalkozásra
vállalkozzam..." Hess András írja ezt az első Magyarországon nyomtatott könyv
előszavában. A Budai krónika alig 20 évtizeddel azután született, hogy a Gutenberg-galaxis létrejött. A magyar királyi székhely sok korabeli várost megelőzött műhelyével. Utóbbi helyszínéhez viszonylag közel – az Országos Széchényi Könyvtárban beszélgettem
Farkas Gábor Farkas művelődéstörténésszel, mi több: néhány ritkaságba bele is lapoztunk.

Kép: A Budai krónika egy lapja (forrás:OSZK)

„A befagyott ablak volt az én palatáblám, édesanyám gyűszűs ujja rajta a palavessző… Voltak gonosz, makacs betűk, amelyek nem akartak szót fogadni tanítómesteremnek se, és voltak kedvesek, derék, barátságos betűk, amiket az én ügyetlen ujjaim is egyszerre elő tudtak hívni. A g betűnek sohase fogom megbocsátani azokat a könnyeket, melyek a világ legdrágább szeméből omlottak miatta. S az o betűre mindig úgy fogok gondolni, mint áldásra nyitott szájra.” Írja a Kincskereső kisködmön „Hogyan tanultam meg olvasni” című fejezetében Móra Ferenc. Valószínűleg erről mindenkinek- rádiósnak hallgatónak- megvan a maga saját emléke, és gyermekeink, unokáink első próbálkozásait sem felejtjük. Az idén 75 éves Móra kiadó Szótagoló könyvsorozata nem egyszerűen oktatási segédanyag, hiszen a célja az olvasás megszerettetése. Hogy hogyan? Erről is beszélgetett Nagy György András a kötetek egyik szerkesztőjével-szerzőjével: Madar Emőkével, a budapesti Bajza utcai általános iskola tanítónőjével.

„A drága emberi élet igen nagyfokú olcsósága”, valamint „az általánosan elfogadott, állandóan hangoztatott «úgyis mindegy» elv” – Ezt a két kárhozatra méltó háborús tapasztalatot emeli ki egy 1927-es írásában az akkor már orvos-őrnagy, Kemény Gyula. A doktor az első világháború kitörésekor ezredorvosként szolgált és alakulatával 3 emblematikus frontszakaszt is megjárt. Az első csaták idején 30 éves, nemesi, de szegény családból származó férfi azért választotta hivatásnak a gyógyítást, mert másokon akart segíteni; katonai pályára pedig azért lépett, mert ezzel biztosította magának az állami ösztöndíjat tanulmányaihoz. A harctéri eseményeket precíz, ám irodalmi és történelmi érdeklődését is tükröző naplókban rögzíti. A sorokból kiérződik a „mindent megörökíteni” igénye. Pintér Tamás a Nagy Háború Kutatásáért Alapítvány kuratóriumának elnöke nemcsak a teljes sorozat felelőse, hanem a már kiadott két kötet szerkesztője is.

„A kortárs magyar irodalom elismert alakja. Első kötete 1979-ben jelent meg Egy végtelen vers közepe címmel. A versek mellett prózát is alkot. A közelmúltban jött ki Én lettem volna című önéletrajzi könyve, amelyben tulajdonképpen belső történésekbe avatja be az olvasót.„ - Ezeket a mondatokat egy egyébként is szikár közlemény alapján fogalmaztam meg. Az apropó, hogy bejelentették: költő kategóriában a Balassi kardot Tóth Erzsébet veheti majd át jövőre a szokásos Bálint napi ünnepség keretében.