A vasárnap muzsikusa

Mozart születési évfordulója, január 27-e közeledtével igazi ritkaságot mutatunk be Önöknek. Vasárnap délelőtt lévén méghozzá, szokatlan módon, egy ritkán hallható operát. Nyikolaj Rimszkij-Korszakov a nagy komponistaelőd életrajzától és Puskin költeményétől ihletetten írta meg Mozart és Salieri című egyfelvonásosát. A ritkán hallható operakülönlegesség – Puskin nyomán – fenntartja ama történelmetlen gyanúsításokat, melyek szerint Salieri vétkes lett volna Mozart tragikusan korai halálában. És habár ma már egyetlen komoly kutató sem osztja ezt az igaztalan álláspontot, a mendemonda mind Puskin, mind Rimszkij-Korszakov számára kiváló alkalmat teremtett, hogy – a romantika egyik központi tematikája szellemében – megfogalmazzák a szorgos mesterember és az Istentől való lángész között fönnálló, áthidalhatatlan szakadék kérdéskörét. A két szólistával apelláló cselekmény lényege egy kávéházi találkozás Mozart és Salieri között. Az utóbbi, minden létező udvari cím, tekintélyes jövedelem birtokosa képtelen megküzdeni azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy ifjú kollégája, a szeleburdi és bohém Mozart egyetlen rögtönzött üteme hatásosabb a saját, kitartó munkával összekalapált életművénél. Mozart nem csak azzal bosszantja föl Salierit, hogy frivol tréfát űz egy Mozartot játszó vak hegedűssel, de amikor elzongorázik egy részletet készülőben lévő Rekviemjéből, féltékenysége pokoli tervre ösztökéli Salierit. Ebédre hívja Mozartot, és halálos mérget csempész lakomájába. Rimszkij-Korszakov operájának legfőbb erénye, hogy kivételes leleménnyel és stílusismerettel imitálja Mozart muzsikáját: divertimentóit, operáit és gyászmiséjét. Mindeközben félreismerhetetlenül orosz operát ír! A ritkán föllelhető operafölvételen Nyikita Sztorojev személyesíti meg Mozartot, Salieri szerepében Vlagyimir Bogacsov, az I Musici de Montreal zenekarának élén pedig Yuli Turovksy.
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov Mozart és Salieri című egyfelvonásos operája után a Mozartként megismert Nyikita Sztorojev két dalt énekel a szerzőtől: Sodródó felhők illetve Grúzia hegycsúcsai.

78 esztendővel ezelőtt, 1943-ban ezeken a januári napokon zajlott le a magyar történelem legnagyobb emberveszteséggel járó hadi eseménye: a második magyar hadsereg megsemmisülése a Don-kanyarnál. A végsőkig kitartó eleink, hősies honfitársaink a világhatalmi jászmák harapófogójába kényszerített haza védelmében, idegen földön, idegen érdekek szolgálatában, embertelen körülmények között ontották vérüket az otthon hagyottak megoltalmazásáért. Ma sincs magyar család, amely ne őrizné kegyelettel a Don-kanyarnál elesett, mintegy 125 ezer magyar katona és munkaszolgálatos emlékét. Az évfordulón azonban ne csak az idegen földben eltemetett magyar katonákra emlékezzünk, de irányítsuk rá a figyelmet minden háború ördögi értelmetlenségére, a nemzetek közötti testvéri megbékélés fontosságára is. Aligha akad erre méltóbb komolyzenei alkotás, mint Benjamin Britten Háborús rekviemje. Már csak a mű egyetemes békeüzenete folytán is. Britten, a rendíthetetlen pacifista a második világháborúban lerombolt, 14. századi Coventry Székesegyház újjászentelésének alkalmából kapott megbízást a gyászmise megkomponálására. A minden idők háborús hőseinek üdvösségéért elhangzó, hatalmas szerzemény a latin gyászmise szövegei mellett az első világháborúban elhunyt angol költő, Wilfred Owen verseit zenésíti meg a háború borzalmairól, a hazatérés reménységéről és a békevágyról. A művet 1962 májusában mutatták be a szerző vezényletével, és válogatott részleteit ma is ő dirigálja a Bach Kórus és a Londoni Szimfonikusok élén. A szólisták: Galina Visnyevszkaja, Dietrich Fischer-Dieskau és Peter Pears.

Két klasszikus szerzemény vadonatúj fölvételével kedveskedünk Önöknek a Warner lemezkiadó jóvoltából. A szerző Beethoven, a hangszer-összeállítás pedig: szóló hegedű és szimfonikus zenekar. Mindebből sejthetik, hogy a hamarosan fölhangzó művek egyike a D-dúr hegedűverseny, amely teljes joggal nevezhető hegedűszólóra és nagyzenekarra írott szimfóniának is. Beethoven születése 250. évfordulójának tiszteletére Midori Gotó és a Lucerne-i Fesztivál Vonósok álltak elő a klasszikus versenymű új fölvételével. A karmester Daniel Dodds, a szólista kezében pedig egy 1734-ből származó Guarneri-hegedű.
Midori Gotó és a Lucerne-i Fesztivál Vonósok a D-dúr hegedűverseny után a 2., F-dúr románcot játsszák.

Ki is lehetne az újesztendő első vasárnapjának első muzsikusa, ha nem az a Willy Boskowsky, aki a Bécsi Filharmonikusokkal adott újévi koncertjei révén, a televíziós és rádiócsatornák segítségével 25 esztendőn keresztül emberek millióira hintette a felhőtlen bécsi kedély konfettijeit, pezsgőbuborékos könnyedségét tengeren innen és túl? Ma a legendás hegedűművész-karmester búcsúzó, jubileumi, 25. gálaműsorának emlékezetes pillanatait idézzük föl 1979-ből. Különös, de a napóleoni időket lezáró, az európai népek önállósági törekvéseit elfojtó Bécsi Kongresszus 1815-ben éppenséggel a felhőtlen, léha és bohó bécsi kedély táncát, a keringőt tette világdivattá. Talán – akárcsak a bécsi operett -, a keringő mámoros szédülete is egyfajta kárpótlást nyújtott a politikai béklyókért? Nehéz lenne eldönteni. Annyi azonban bizonyos, hogy a keringő és testvérműfaja, a kissé szeleburdibb polka mindmáig a nagystílű gondűzés elengedhetetlen kellékei, kiváltképpen, amióta 1939-ben Clemens Krauss – első ízben még szilvesztereste - útjára indította a patinás koncertsorozatot. A műfaj ráadásul megtalálta azt a zenészdinasztiát, amelynek tagjai – akárcsak a Bachok a polifóniát egykoron – nemzedékeken keresztül ontották lefegyverző remekeit. Természetesen a Straussokról van szó. Boskowsky a jubileumi bécsi újévi koncerten az ő szerzeményeiket fonta koszorúba, nevezetesen idősebb és ifjabb Johann, Josef és Eduard Strauss keringőit és polkáit tűzve műsorára. Kedves Hallgatóinknak e fényűző koncert hangjaival kívánunk bánatoktól mentes Újesztendőt!

Szent Család vasárnapját töltsük annak a muzsikusnak megejtő hangjai között, aki csak földije, Antonio Vivaldi miatt nem nevezhető Velence legnagyobb komponistájának. Pedig Antonio Caldara éppolyan mestere a hangokkal való hatáskeltésnek, az emelkedett, lírai és mélabús érzetek fölkeltésének, mint a Rőt Pap. Mindkettejükről joggal állíthatjuk, hogy bár a barokk formai keretei közt, de zenéjük érzelmi szélsőségeit tekintve megelőlegezték a romantika korszakát. Győződjenek meg erről Önök is Caldara Karácsonyi Kantátájának hallatán Mary Enid Haines, Linda Dayiantis-Straub, Jennifer Lane, David Arnot, Christopher Dawes és a Norbert Graft vezette Ariadna Együttes korhű felvételéről. A szerzemény moralizáló keretben: az Igazság és a Béke győzelmének horizontján helyezi el a Megváltás eseményeit, megszemélyesítve az Isteni Szeretet allegóriáját is. 1712-ben hangzott föl a pápai palota karácsonyi ünnepi koncertjén, amelynek céljaira 1676 és 1740 között évről évre a legjelesebb szerzőktől rendeltek muzsikát.

Alig néhány nap választ el bennünket Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus születésének ünnepétől. Aranyvasárnap már az angyalok is türelmetlenül várják, hogy elhozzák a menny fényeit erre a sok szenvedéstől tépázott bolygóra. Szenteljük ezt az aranyvasárnapi délelőttöt a nyugat-európai műzene igazi aranykorának, a barokk fényeinek! Mert bár a ma fölcsendülő Bach-szerzemények teljességgel világi használatra, a gyönyörködtetés céljával születtek, ragyogásukban azért ott csillannak már a megváltás örömhírének káprázó fényei. Elsőként Kevin Bowyer játssza a Vivaldi d-moll concertója nyomán keletkezett, 596-os jegyzékszámú orgonaversenyt a dániai Odense Szent János templomának pompás orgonáján.
4-12. Vivaldi concertóinak tanulmányozása Bachot nem csupán az imént hallotthoz hasonló orgonakoncertek megírására ösztönözte, de saját concerto-stílusának kialakításakor is számolt a velencei Rőt Pap megalkotta példaképekkel. Bach versenyművei mindazonáltal jóval architektonikusabb, feszesebb szerkezetű darabok, amelyek kivételes egyensúlyt teremtenek a szólista virtuóz csillogása és az együttes hajszálpontos megszólalásai között. Az a-moll, az E-dúr és a d-moll koncert most a lett származású virtuóz, David Ojsztrah egykori tanítványa, Gidon Kremer és az Academy of St. Martin in the Fields Kamarazenekar kivételesen színpompás felvételével varázsol körénk igazi aranyvasárnapi fényeket.

Egy megunhatatlan orosz klasszikus, kiváló orosz muzsikussal a szólószerepben – kívánhatnánk-e fényűzőbb zenés időtöltést egy téli vasárnap délelőttön? A vasárnap muzsikusa, Andrej Gavrilov ma Szergej Rahmanyinov szerzeményeiből játszik, úgyszólván "anyanyelvi" értelmezésben. Ami részint a romantikus zenei kifejezésmód ismeretét jelenti, de az orosz lélek mélységeinek átérzését is. Nincs olyan orosz zeneszerző, akinek muzsikája ne viselné magán a honvágy és a nosztalgia jegyeit. Kivált, ha a komponista – mint Rahmanyinov – hazájától és társadalmi közegétől elszakítva idézi emlékezetébe a semmibe merült szülőföldet. Csoda-e, hogy Rahmanyinov kereken egy évszázaddal a romantika nagy korszaka után még mindig vérbeli romantikus zenében fejezte ki magát? Máig tartó népszerűségét is ennek köszönheti. Andrej Gavrilov elsőként három szólódarabot játszik: a h-moll, az e-moll és a Desz-dúr Moment musical-t.
Rahmanyinov 2., c-moll zongoraversenyének előadásában Andrej Gavrilov partnerei a Philadelphia Zenekar és Riccardo Muti lesznek. Mint Önök is meggyőződhetnek róla, az orosz romantika életérzése legyőzi a nemzetek közötti távolságokat.

A vasárnap muzsikusa, Leif Ove Andsnes Schubert utolsó négy zongoraszonátáját megszólaltató fölvételeitől a 17., D-dúr szonátával veszünk búcsút. A szerzemény jószerével híján van Schubert örök melankóliájának. Nem véletlenül. Schubert hosszas betegeskedés után, Salzkammergutban komponálta 1825 nyarán, így hát a szerzemény csupa bizakodás és életkedv – híven D-dúr alaphangneméhez.

Franz Schubert 850-es jegyzékszámú, 17., D-dúr szonátáját követően Leif Ove Andsnes Johannes Brahms opus 117-es Három Intermezzóját játssza.

Kifinomultság, végleges letisztultság, tapintat és már-már idillikusan szelíd hang –egyidejűleg a legmélyebb, legsötétebb, viharzó dráma. Schubert utolsó, 21., B-dúr szonátája méltán állítható a tragikusan nagy Befejezetlen szimfónia mellé. Kedves Hallgatóink! A vasárnap muzsikusa napjaink egyik legfoglalkoztatottabb zongoraművésze, a norvég Leif Ove Andsnes.
Schubert B-dúr szonátáját követően Leif Ove Andsnes a zárótételt játssza Robert Schumann opus 11-es, 1., fisz-moll szonátájából.

A vasárnap muzsikusa, napjaink egyik legfoglalkoztatottabb zongoraművésze, a norvég Leif Ove Andsnes Schubert utolsó szonátáit tartalmazó albumáról ma a 959-es jegyzékszámú, A-dúr szonátát halljuk. Noha Schubert utolsó előtti szonátája – fényes alaphangnemének dacára – márványsúlyú zenei gondolatokkal birkózik a kezdőtételben, a zenei folyamat előrehaladtával ez a Beethovenre utaló hang mindinkább átadja helyét a dalszerű, mi több: a könnyeket könnyedségre váltó tónusnak. A lassútétel szelíd panaszára kifejezetten játszi Scherzo hoz vigaszt. A zárótétel magával ragadó témája olyan üde, hogy Mozart-rondónak is beillenék. Mindennek eredményeképpen olyasféle érzés alakul ki a hallgatóban, mint amikor egy hatalmas tölgyfa váratlanul akácvirágokba borul. Íme Schubert, akit a nagyszabású formák világában is hatalmába kerít a sebezhetőség, a törékenység és az őszinte érzelmesség.
Schubert A-dúr szonátája után Leif Ove Andsnes Robert Schumann Lisztnek dedikált, 17-es opusszámú, C-dúr fantáziájának zárótételét játssza.

Manapság, amikor az élet számos tekintetben akadályokat gördít az elé, hogy szabadon hódolhassunk kedvenc időtöltéseinknek, igencsak fölértékelődnek a művészetek nyújtotta lehetőségek arra, hogy kiszakadjunk a nyomasztó mindennapokból. Némi képzelőerővel, egy-egy jó könyvvel még a lezárt határokon is átjuthatunk. Vagy egy remek zenei utazás révén! Ma erre nyílik módunk, a téli kirándulások, sítúrák idején méghozzá az Alpokban tölthetjük a következő szűk órát. Aki a hamarosan fölhangzó zenemű komponistáját eddig inkább elmélyült dalai és súlyos operái révén ismerte, aligha találná ki, hogy a virágzó hegyi rétek, vízesések, hegymászás, gleccser, csivitelő madarak, felkelő nap, hegyi vihar, alkonyat és erdei túra élményét megörökítő szimfónia zeneszerzője Richard Strauss. Az 1915-ben, 64-es opusszám alatt közreadott Alpesi szimfónia márpedig egy alpesi nap történéseit fűzi zenei képeslapok sorozatává. Ezúttal joggal használjuk a zene festői és elbeszélői szerepére utaló kifejezéseket, hisz maga a zeneszerző mellékelt a kottához részletes programot arról, mely természeti jelenségek hangja válik érzékelhetővé a hatalmas, 109 zenészt igénylő szimfonikus partitúrában. Kirándulótársaink a San Francisco-i Szimfonikusok, a túravezető Herbert Blomstedt. Kívánunk Önöknek élménydús alpesi kalandozást a zene szárnyain!