A vasárnap muzsikusa

A klasszikus zene egyik alapműfaja legújabb kori továbbélésének lehetnek tanúi, ha velünk tartanak a vasárnap muzsikusa, korunk egyik vezető hegedűművésze, Joshua Bell és a David Zinman vezényelte Baltimore-i Szimfonikusok két remek fölvételének idejére. A hegedűverseny az olasz barokk virtuóz csillogásában leli föl eredetét. Olasz mesterektől tanulta el Bach is, aki jelentősen át is formálta a szóló és a zenekari kíséret viszonyrendszerét. A műfaj Haydn, Mozart és Beethoven kezén mind személyesebb és szenvedélyesebb hangot ütött meg, mígnem a romantika idején – elsősorban Paganini, Mendelssohn, Csajkovszkij révén – a legcsillogóbb, legelegánsabb koncerttermi műfajjá vált. A romantikus virtuózkultusz után a huszadik század a szimfonikus hangzás és kifejezés törekvéseit hozta. Ma ennek két szép tanúbizonyságát halljuk. Noha a háború fenyegető árnyaiban keletkezett, Samuel Barber 1939-ben szerzett hegedűversenye egy letűnt, békeidős, idilli és romantikus világ nosztalgiáit ébreszti a hallgatóban.
Samuel Barber elhangzott hegedűversenyének keletkezésével egyidőben, 1939-ben készült el William Walton tradíciók és újító irányzatok határán egyensúlyozó, virtuóz koncertje is, amelyet Jascha Heifetz fölkérésére komponált.

A vasárnap muzsikusa ma ismét az 1883 és 1969 között élet svájci karmester, Ernest Ansermet. Ernest Bloch, Nikisch Artúr és Wilhem Furtwängler zenei pártfogoltja, akit leginkább Sztravinszkijjal és a Gyagilev-féle orosz balettel folytatott úttörő munkája révén ismert meg a nagyvilág, 1918-ban megalapította saját zenekarát, a La Suisse Romande együttesét. Hogy méltán váltak a huszadik századi klasszikusok élvonalbeli interpretátoraivá, ezt Debussy Képek-sorozatának most következő felvétele is igazolja.
Ernest Ansermet és a La Suisse Romande Zenekar felvételeitől mára Schumann a-moll koncertjének Allegro affettuoso nyitótételével búcsúzunk. A szólista Clara Haskil.

Hamisítatlan komolyzenei slágerparádé vár Önökre, ha velünk tartanak a vasárnap muzsikusa, az 1883 és 1969 között élet svájci karmester, Ernest Ansermet fölvételeinek megidézésében. Habár eredetileg matematikai tanulmányokat folytatott, sőt katedrát is kapott a lausanne-i egyetemen, Ansermet olyan mesterek mellett vált elsőrangú muzsikussá, mint Ernest Bloch, Nikisch Artúr és Wilhem Furtwängler. 1914-ben megismerkedett Sztravinszkijjal, és hamarosan a Gyagilev-féle orosz balett karmestereként aratott sikereket. Sztravinszkij mellett olyan mesterek bízták rá darabjaik első bemutatását, mint Prokofjev, Honegger, Britten és Satie. 1918-ban megalapította saját zenekarát, a La Suisse Romande együttesét, amelynek élén közel fél évszázadon keresztül vezényelt esősorban huszadik századi klasszikusokat. Most is velük játssza Manuel de Falla spanyol népies szvitjét, A háromszögletű kalapot. Ezt a szerzeményt is Ansermet és együttese vitte közönség elé első ízben, 1919-ben. Az énekes szólista nem kisebb művész, mint Teresa Berganza.
Ernest Ansermet és a La Suisse Romande Zenekar A háromszögletű kalap után de Falla egyfelvonásos operájából, a La vida brevéből játssza a közjátékot és tánczenét.
Ernest Ansermet és a La Suisse Romande Zenekar felvételeitől mára Schumann a-moll koncertjének Intermezzójával búcsúzunk. A szólista Clara Haskil.

Ma délelőtt vérbeli zenei parádé részesei lehetnek, ha velünk együtt fölidézik a Londoni Filharmonikusok és az 1913 és 1958 között élt spanyol karmester, Ataúlfo Argenta minden bizonnyal utolsó, 1958-ban megjelent, nagyszerű lemezét. Az előadókon kívül első szerzőnk is a ritkábban megidézettek közül való. Moritz Moszkowski 1854-ben született Breslauban, módos lengyel zsidó család leszármazottjaként. Zenei pályafutásának egyik első diadala az volt, amikor Liszt oldalán játszhatta a kétzongorás versenyt. 1925-ben bekövetkezett halálakor 266 szerzeményt számláló életmű maradt utána a lehető legkülönfélébb műfajokban. Spanyol táncai a századforduló reprezentatív és könnyed koncertzenéjének legjavával is fölveszik a versenyt, mi több: maguk a spanyol komponisták is büszkék lehetnének rájuk. Most az 1876-ból való első sorozatot halljuk.

Ibéria hangulata nem csupán az imént elhangzott Spanyol táncok szerzőjét, Moritz Moszkowszkit bűvölte el, de Csajkovszkij is. Az orosz romantika nagy mesterét most mégis hazájába követjük D-dúr hegedűversenyével, amelynek szólistája egy valódi hegedűs legenda, az 1906 és 1991 között élt Alfredo Campoli. Noha a római születésű művész családi jogon vált az olasz zenei tradíciók örökösévé – apja a Santa Cecilia zenekar koncertmestere, édesanyja a Scala dívája volt -, ötéves korában a család Londonba költözött, így angol hegedűművészként vált világhírűvé. Azon kevesek közé tartozott, akik bár birtokában voltak egy Stradivarinak, szívesebben játszottak más hangszeren – Campoli egy Rocca márkájú, XIX. századi hegedűn.

Sokat elárul a zenehallgatási szokások változásáról, hogy bizonyos komolyzenei szerzemények, amelyeket ma hangversenytermi körülmények között, átszellemült hangulatban élvezünk, keletkezésük idején egészen más funkciót töltöttek be: szórakoztatózene, zenei ínyencség gyanánt tálalták föl őket. És többnyire nem is a koncertpódium merev külsőségei között! Mozart idejében az olyan műfajok, mint a szerenád, a cassazione, a divertimento vagy a Finalmusik legtöbbnyire a szabad ég alatt, fáklyafénynél vagy épp a lombok árnyékában hangzottak föl. Az sem számított kivételes esetnek, hogy a zenemű tisztelgő felvonulás, ünnepi processzus része volt, és előadása közben a zenészek egyik kertből a másikba vonultak. Salzburgban a hercegérsek nyári rezidenciája, a Mirabell-park adott otthont a legtöbb könnyed zenei fényűzésnek, de a bécsiek sem panaszkodhattak: egyes arisztokraták saját parkjaikat nyitották meg a zenekedvelő nagyközönség előtt, de a köztereken és a Prater kedélyes ligeteiben is folyton szólt valami igényes hangszeres muzsika. Amikor Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekara lemezre vette Mozart szórakoztatózenéit, érzékelhetően az a cél lebegett a szemük előtt, hogy pátoszmentesen, a Mozart-korabeli szelősséggel és könnyedséggel szólaltassák meg a darabokat. Ezért is különös élmény az ő előadásukban hallgatni őket. A szabadtéri hangverseny lezárásaképpen ma is ők muzsikálnak. Elsőként a 204-es Köchel-számú, D-dúr Szerenádot játsszák. A mű 1775 augusztusában hangzott föl a salzburgi egyetem logikai szemeszterét lezárandó.

Végh Sándoréktól és Mozart kedélyes salzburgi szabadtéri koncertjeitől a 101-es Köchel-számú Négy kontratánccal búcsúzunk, majd muzsikusaink a 215-ös jegyzékszámú D-dúr induló hangjaira vonulnak el az őszi és téli koncertek helyszínei felé.

Amikor Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekarának kivételes finomságú, ugyanakkor bámulatosan tónusgazdag fölvételein hallgatjuk Mozart különféle műfajú szórakoztató muzsikáit, méltán nyűgöz le bennünket Mozart zenéjének tökéletes kiegyenlítettsége és magas művészi színvonala. Végh Sándorék gyűjteményes kiadása egyrészt alkalmat teremt rá, hogy meggyőződjünk arról: a Mozart-életmű korai, salzburgi szakaszában éppolyan kifogástalan szerzemények keletkeztek, mint a tragikusan hamar bekövetkezett utolsó fázisban, Bécsben. Másfelől azt is érzékelhetjük, hogy Mozart még az egyszeri megszólaltatásra rendelt, alkalmi szerzeményekben sem tagadta meg a nagy szimfonikus és színpadi zeneszerzőt. 100-as Köchel-számú, D-dúr szerenádjának egyik-másik tétele akár önálló kürtversenyként, fúvós sinfonia concertante módján is élvezhető! Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy a salzburgi egyetemisták szemeszterét egy 13 esztendős fiúcska búcsúztatta ezzel a pompás zeneművel, oszthatjuk a kortársak elképedését és a Mozart-papa büszkeségét. A szerzeményt a 62-es jegyzékszámú induló vezeti be.

Egy kontratánc az ifjú és hat Ländler a felnőtt Mozart tollából – részint a szerző tánc iránti, olthatatlan vonzódását bizonyítandó, részint azt, miképpen jelent meg a fényűző táncszálákban a vidék muzsikája.

Befejezésül Mozart utolsó éveinek egyik megrendítő dokumentuma, az üvegharmonikára szerzett fantázia hangzik föl. Mozart pár krajcár fejében írta az egzotikus hangszerre, zenei látványosság gyanánt, de hogy zenei mélységeit a nyomor sem kezdhette ki, abból is kitetszik, hogy zenekari átiratban, hegedűszólóval is igazán megrendítő.

Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekarának remek Mozart-fölvételeit hallgatva érdemes elgondolkodnunk azon a társadalmi közegen, amely a szórakoztató, merőben a fényűzés céljával keletkezett zeneművek terén ugyanolyan igényességet mutat, mint a koncerttermi muzsikálás világában. Mert bár az ifjú Mozart sokat zsörtölődik Salzburg belterjessége és provincializmusa miatt, mégiscsak vitathatatlan, hogy az itt keletkezett szerzemények a salzburgi zenekedvelők kifinomult ízlésére vallanak stiláris sokszínűségükkel, hegedűversenyeket idéző belső tételeikkel, légies menüettjeikkel és elsőrangú hangszerelésükkel. A 203-as Köchel-számú, D-dúr szerenád emellett az úgynevezett Sturm und Drang szimfóniák jegyeit is felmutatja, ami nem hagy kétséget afelől, hogy a salzburgi előkelőségek lépést tartottak a zenei világdivattal. A Colloredo-szerenádként ismeretes szerzeményt a régebbi Mozart-irodalom a hercegérsek névnapi ünnepségére rendelt darabként tartotta számon, újabban viszont úgy tartják, az egyetemi szemesztert záró hallgatók tisztelegtek vele a hercegérsek előtt. A szerenádot a 237-es Köchel-számú D-dúr induló vezeti be és a 610-es jegyzékszámú Kontratánc zárja, amivel Végh Sándor minden bizonnyal a Mozart-életmű kiegyensúlyozott zenei minőségét kívánja demonstrálni.
Mozart egész életművén végigvonulnak a kedélyes táncestélyekre szerzett muzsikák. Ezek közül az egyik legkorábbi a 13 éves szerző 164-es jegyzékszám alá sorolt Hat menüettje, amelyek a karnevál idején szolgáltattak talpalávalót a salzburgi előkelőségeknek.

Ha velünk tartottak egy hete, Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekarának jóvoltából részt vehettek Elisabeth Haffner 1776-ban megtartott salzburgi esküvőjén. A tehetős kereskedőcsalád arisztokratákat megszégyenítően nagyszabású ünnepéllyel készült a jeles alkalomra, fő szenzáció gyanánt Mozart nyolctételes, szimfonikus zenekarra hangszerelt D-dúr szerenádjával. Ez a színpompás, költői szépségű esküvői zene jóval több egy alkalmi megrendelés precíz teljesítésénél. Mozart a megrendelővel, a menyasszony bátyjával, Sigmund Haffnerral közös gyermekkori élményeiknek is emléket állít benne, az pedig tagadhatatlan, hogy lelkesen komponál végre nagy létszámú zenekarra.
A következő szerenád gyökeres ellentéte az elhangzott Haffner-szerenádnak. A Zenei tréfa címen ismert szerzemény rafináltan és nagy szaktudással összetákolt – macskazene. Fülsértő diszharmóniái, föl-le csúszkáló kitartott hangjai, meghökkentő téma- és tempóváltásai azonban korántsem Mozart pillanatnyi ihlettelenségének jelei. A kacagtató szerzeményt a magukról túlontúl sokat képzelő kollégák iránti fricskául szánta. A szerzemény keletkezésének idején Mozartot foglalkoztatta egy kézikönyv összeállítása a zenei baklövésekről. A könyv ugyan sohasem készült el, a Zenei tréfa azonban örök emléket állít a dilettánsoknak.

Kedves Hallgatóink! Noha Mozart már csodagyermekként is a befutott komponistákat megszégyenítő szerzeményekkel kápráztatta el családját és csodálóit Európa-szerte, mégsem állítható, hogy életművében ne lehetnénk tanúi fejlődésnek, előrelépésnek. Ha nyolc-tízesztendősen a felnőtt kortársak színvonalán komponált, érett korára végképp fölébük kerekedett. Oka lehet ennek az emberi és szerzői tapasztalatok felgyülemlése, de Mozart esetében az is mindig legalább ekkora súllyal esik latba, hogy milyen közeg számára muzsikál. Egészen más hangot üt meg arisztokrata és polgári körben, mást koncertpódiumon és meghitt kamarazenélés alkalmával. A ma fölhangzó két szerzeményt mindössze öt esztendő választja el egymástól, mégis egészen eltérő értelmezését nyújtják a divertimento műfajának. Az 1771-ben, Milánóban szerzett, 113-as Köchel-számú, Esz-dúr divertimento, amelyet Mozart két esztendővel később újrahangszerelt, formás kürtszólamaival ékes példája a kedélyes és kifinomult szórakoztató muzsikának, amely egy díszvacsora fényét éppúgy emelheti, mint egy kerti ünnepélyét. Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekara muzsikál.
5-10. Az elhangzott divertimentónál 5 évvel utóbbi Haffner-szerenád első akkordjainál észrevehető, hogy Mozart ezúttal jóval nagyobb léptékű kompozícióban gondolkodott, mint az iménti kellemdús társasági zenemű esetében. Nem csak a mű terjedelem mutatja ezt: a tehetős salzburgi kereskedőcsalád körében lezajlott kézfogóra szánt szerenád időnként az operák látványos közzenéit, másutt a szimfóniák arányait idézi. Ma első öt tételére futja műsoridőnkből – no és a bevezető indulóra. A menyasszony iránti tisztelgésül írt, hegedűversenyekhez méltó szólót Arvid Engegard játssza.

Elemzéseikben a kultúrszociológusok megkülönböztetik az úgynevezett magas- illetve a tömegkultúrát. Előbbi körbe tartoznak a magasabb műveltségi hátteret igénylő, elmélyült befogadói attitűdöt föltételező, irodalmi rangot képviselő művek. Utóbbi csoportot gyarapítják a szélesebb befogadói réteget szórakoztató produktumok. Napjainkra a két terület között szinte áthidalhatatlan szakadék tátong. Panaszkodnak is az úgynevezett magaskultúra fölkent képviselői, amiért működésük elszakadt a szélesebb nyilvánosság érdeklődésétől, és csak alig vált ki visszhangot, a társadalom kulturális identitására pedig vajmi szerény hatással van. Nem mindig volt ez így. A műveltség nem jelentett föltétlenül társadalmi előjogot, és ha a különféle társadalmi rétegek kulturális nyelvezetében mutatkoztak is különbségek, a kultúra különféle szintjein elhelyezkedő társadalmi rétegek mégiscsak egyazon nyelvet beszélték. Az elmondottakra aligha lehetne jobb példát találni a XVIII. század szórakoztató zenéjénél, amely – bár elsődleges színtere az arisztokrata paloták és nagypolgári zeneszalonok világa volt -, azon hallgatók számára is felüdülést jelentett, akik egy-egy társadalmi esemény, fáklyásmenet vagy térzene alkalmával jutottak csak a komolyzene közelségébe. Mozart kifinomult és megejtő szórakoztató muzsikái – divertimentói és szerenádjai – éppúgy földerítették az alkalmi hallgatóság, mint az ínyenc zenefogyasztók lelkét. Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekar elsőként a salzburgi évek terméséből való, fafúvósokkal kedélyessé varázsolt, 131-es Köchel-számú, D-dúr divertimentót játssza, megtoldva a 122-es jegyzékszámú, Esz-dúr menüettel.
A salzburgi kancellár, Johann Ernst von Andretter családját Mozart két ízben is megtisztelte egy-egy nekik dedikált szerzeménnyel. A 205-ös Köchel-számú, D-dúr divertimento egyes föltételezések szerint az egyik Andretter-kisasszony névünnepére, más források szerint a szülői pár ezüstlakodalmának emlékezetessé tételére keletkezett. A szerzeményben fontos szerep jut a vadászkürtnek, ami a családfő vadászszenvedélyére utal.

Mindenszentek napját Franz Schubert monumentális Esz-dúr miséjével ünnepeljük. A lenyűgöző művet Schubert 1828 júniusa és ősze között komponálta, de néhány héttel később bekövetkezett halála miatt sohasem hallhatta. Az ünnepi vasárnap muzsikusai Helen Donath, Brigitte Fassbaender, Francisco Araiza, Dietrich Fischer-Dieskau továbbá a Bajor Rádió énekkara és Szimfonikus Zenekara Wolfgang Sawallisch vezényletével.

A vasárnap muzsikusa minden idők alighanem legelegánsabb komponistája, Felix Mendelssohn-Bartholdy lesz. Noha 1809 és 1847 között lezajlott életpályája Mendelssohnt a romantikusok nemzedékéhez kapcsolja, kivételes neveltetése, a klasszikusokéhoz méltó arányérzéke és visszafogottsága némiképp kívül rekeszti Mendelssohnt kortársainak világán. Nem volt vívódó alkat, mint Brahms, lánglelkű pozőr, mint Liszt, megszállott, mint Schumann vagy tragikusan elragadatott, mint Csajkovszkij. Mendelssohn világ életében a tisztaságot és a fényt kereste szerzeményeiben, nem feledkezve meg jómódú családi örökségéről, amely a muzsikát az előkelőségek világába szolgáló belépőjegynek tekintette. Ma zenekari nyitányaiból hallunk négy remek szerzeményt Claudio Abbado és a Londoni Szimfonikusok remek fölvételéről. Ezek a szerzemények kevésbé szenvedélyesek a szimfonikus költeményeknél, de jóval nagyobb érzelmi távlatokat fognak át, mint – például – a concerto grosso vagy a szerenád. Míves és nívós alkalmi muzsikák, filigrán vésetekkel pompázó, ezüst ötvösremekek. Mendelssohn káprázatos iparművészeti csodái közül elsőként a bécsi fúvószenék legszebb hagyományait életben tartó Fúvószenekari nyitányt halljuk. A szerzemény egy mindössze 15 esztendős komponista hódolata a nagyok életműve előtt.
A következő Mendelssohn-nyitány, amely sejtelmes tónusával Mahlert előlegezi meg, két Goethe-vers nyomán énekli meg Prospero regebéli utazását a hűs tenger hullámain. Mendelssohn ezúttal csakugyan a romantika gyökeréhez, az ismeretlent meghódító hős mítoszához fordul ihletért. Nem hiába: a Prospero utazása egyike a romantika legelragadóbb zeneműveinek, Liszt szimfonikus költeményeit idézően illusztratív zenei freskó.
Mendelssohn 1835-ben komponált nyitányt a szép Melusina története nyomán: a tündérről, aki az emberek világában tett látogatását követően kénytelen visszatérni légies, ám az emberi élet fájdalmainak és örömeinek híján való tündéréletébe.
Mivel is fejezhetnénk be Mendelssohn nyitányainak fölidézését, ha nem egyik legismertebb szerzeményével, a Szentivánéji álom című szvit nyitányával? Mi sem jellemzőbb Mendelssohn példás zenei iskolázottságára, mint hogy ezt a makulátlan remeklést mindössze 16 esztendősen vetette papírra…