Őrtüzek

Magyarországról megtehetjük azt a luxust, hogy Európáról és a bevándorlásról, Európáról és az iszlámról beszélünk, Nyugaton testközelből ez teljesen máshogy néz ki. Minden ország a maga keretrendszerén belül próbál választ adni ezekre a kérdésekre, és nagyon is specifikus szakpolitikai válaszokat próbálnak adni – mondta rádiónknak dr. Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója. Sayfo Omar úgy véli, nem jelenthetjük ki, hogy általában az integráció elbukott Európában, azt viszont elmondhatjuk, hogy vannak adott bevándorlóközösségek adott nyugati országokban, akik nagyon komoly problémákkal küzdenek az integráció területén, és problémát okoznak a befogadótársadalmak számára.

Az iszlám decentralizált. Rengeteg vallási iskola, vallástudó van, mindenki a maga keretrendszerén belül értelmezi a vallást. Egy vallástudó egyben társadalmi és politikai szereplő is. A szakértő hangsúlyozta, Európában is formálódik az iszlám, ám az egyelőre megfoghatatlan. Ami a gondot jelenti, az az, hogy túlzottan sok irányban formálódik. Rengeteg elképzelés van muszlim körökön belül is, hogy hogyan kellene kinéznie egy európai iszlámnak, ezek az elképzelések azonban kioltják egymást, gyökeresen ellentmondóak. Az európai muszlimok mobilizálhatatlanok Európában, egy végtelenül heterogén közegről van szó, és ezért a muszlimok gyarapodása Európában, illetve az Európán kívülről érkező bevándorlók gyarapodása általában nem feltétlenül pozitív hatással van az adott helyi kultúrára, illetve annak megőrzésére – hangsúlyozta a szakértő.
Az iszlám európai jelenlétéről, a formálódó, de egyelőre körvonalazhatatlan európai iszlámról, az iszlám decentralizáltságáról, a radikalizmusról és a nyugat-európai befogadótársadalmak válaszairól dr. Sayfo Omárral, a Migrációkutató Intézet vezető kutatójával, az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatójával beszélgettünk.

A kibocsátó országok a bevándorlásra és a kivándorlásra sokszor a megoldás részeként tekintenek; Marokkó esetében a Nyugat-Európából történő hazautalások összege megközelíti a GDP 10%-át, ezeket az összegeket sokszor nem nélkülözheti az adott kibocsátó ország – mondta rádiónknak dr. Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója. Mennyire partnere a kibocsátó ország az európai országoknak az integrációban? Számos országnak nincs kapacitása arra, hogy diaszpórapolitikát vagy hatásos diaszpórapolitikát folytasson. A török diaszpórapolitika viszont aktív, Törökország célja, hogy az elvándorolt emberek megőrizzék identitásukat – biztosítva ezzel a hazautalásokat. Marokkó azonban gazdasági szempontból jelentős mértékben kiszolgáltatott a nyugat-európai országoknak, ezért sokkal inkább figyelembe veszi az európai országok érdekeit, és nem támogatja a kívülállás érzésének erősítését a mecsetekben – hangsúlyozta Sayfo Omar.

Hol húzható meg a határ a nemzeti törekvések, az identitásmegőrzés és a radikalizmus között? Azok az iszlamista mozgalmak, amelyek Európában problémát okoznak, a kibocsátó országoknak is gondot okoznak. Ezért a radikális vallástudók sokszor Európában folytatják tevékenységüket, és bár a terrorizmus kihívásaival egyre komolyabb igény mutatkozik ezeknek a folyamatoknak az ellenőrzésére, ám alapvetően még mindig nincs kontroll Európában, így bárhogyan „sikeresen” tematizálható a közbeszéd. Ráadásul a diaszpórapolitikának egyre inkább része a vallási meghatározottság, így a kiüresedett, elvallástalanodott Európában könnyen utat talál magának ez a narratíva.

Az európai migráció kérdéseiről, a kibocsátó országok diaszpórapolitikájáról, identitásmegőrzésről és radikalizmusról dr. Sayfo Omárral, a Migrációkutató Intézet vezető kutatójával, az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatójával beszélgettünk.

Az 1960-as években a bevándorlás még nem problémaként, hanem egyfajta megoldásként jelent meg a felmerülő munkaerőhiány kezelésére a nyugat-európai országokban. Kezdetekben nem tűnt úgy, hogy a volt gyarmatokról érkező arabok és az afrikai arab és berber etnikum, valamint az államközi munkaerőkölcsönzési-szerződések keretében meghívott törökök, délszlávok maradni fognak, ám később a családegyesítésekkel felduzzadt az a bevándorlólakosság Európában, amelynek tagjai kulturálisan eltérnek a befogadó országtól – mondta rádiónknak dr. Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója.

A bevándorlás számos mintázatot követett Európában. És nem mindegy, hogy ki, mikor, honnan, melyik országból érkezik. A közel-keleti és az észak-afrikai kultúrák tekintélyelvű kultúrák, nemcsak a politika, hanem a teljes szocializáció szintjén. Franciaországban asszimilációt vártak el, ezért ott bevándorló hibrid kultúrák alakultak ki a külvárosokban, ahol a munkanélküliség 38%-os, míg ez országos szinten 7,1%. Komoly probléma emellett, hogy a külvárosokban élő fiatalok az autoritást, a hagyományos kötelékeket már nem ismerik el, ráadásul ezekben a közegekben markánsan jelen van a fogyasztói szemlélet és a tengerentúlról érkezett ellenkultúra, valamint a vallásvesztés is. Az 1990-es évek óta az USA-ból „importált” hip-hop- és rapkultúra baloldali, posztkoloniális gondolatokat közvetít, amely a kívülállást erősíti ezekben a közegekben – emelte ki Sayfo Omar. Ráadásul a nyugat-európai diskurzusban a migráció kérdésében az etnikai megközelítést felváltotta a vallási megközelítés. Így ezek a fiatalok kívülállásukat bár vallási alapon fogalmazzák meg, ez azonban nem feltétlenül jelent vallási tanokkal megtámogatott világnézetet.

A bevándorlás és az integráció kérdéseiről és a franciaországi külvárosok hibrid kultúrájáról dr. Sayfo Omárral, a Migrációkutató Intézet vezető kutatójával, az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatójával beszélgettünk.

„2020 tavaszán bejárta a világsajtót a kép, amelyen Ferenc pápa egyedül, magányosan mondja el az üres Szent Péter-bazilikában nagyszombati szentbeszédét. Korábban soha nem volt még arra példa az egyházak történetében, hogy a legnagyobb ünnepeket, tavasszal a húsvétot, a szédert és a ramadánt, télen pedig a karácsonyt, illetve a hanukát ne közösségben ünnepelték volna a hívek. 2020-ban a vallásos emberek, családok a média segítségével követhették a szertartásokat. Természetesen a koronavírus-járvány előtti időszakban is számos vallási felület létezett a világ­hálón, applikációk sokasága szolgálta a hívek igényeit, sok-sok egyházi közösségnek volt online felülete a digitális térben. De a járvány felgyorsította és jóval intenzívebbé tette a digitális átállást”.

A szerző 2022-ben megjelent kötetében azt kutatja, hogy a vallás miként jelenik meg a társadalmi kommunikációban, a nyilvánosságban és különösen a hálózati kommunikációban. A kötet jelentősége, hogy a szerző nemcsak a keresztény felekezetek digitálismédia-szokásait, hanem a zsidó és a muszlim vallási kultúrát is elemzi a közösségi média felületein. Bár a vallás és a média egymásra hatásáról számos tanulmány és néhány kötet is született már magyar nyelven, a hálózati kommunikáció vonatkozásában átfogó munka még nem jelent meg. A kötet arra vállalkozik, hogy hiánypótló legyen ezen a területen.

Dr. Andok Mónikával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának tanszékvezető egyetemi docensével Digitális vallás – Az új információs technológiák hatása a vallásokra, vallási közösségekre Magyarországon (Ludovika Egyetemi Kiadó, 2022) című kötetéről beszélgettünk.

A franciaországi demonstrációk, zavargások kiváltó oka az észak-afrikai származású, 17 éves Nahel M. halála, akit június 27-én lőtt le egy rendőr a Párizshoz közeli Nanterre-ben, amikor a fiatal megpróbált elmenekülni egy közúti ellenőrzés elől. A tinédzser a rendőrök felszólítása ellenére sem akart megállni autójával, ekkor lőttek rá. A lövést leadó rendőr ellen szándékos emberölés miatt vádat emeltek. A rendőr tettéért bocsánatot kért az áldozat családjától. Azonban már a június 29-ei Nanterre-i békés felvonulás is estére összecsapásokba fordult. Június utolsó hetében péntekről szombatra virradó éjjel tetőfokára hágott az erőszak, a fosztogatás és rongálás. A francia elnök a zavargások miatt elhalasztotta németországi látogatását.

Az első komoly, országos demonstrációra 2005-ben került sor Franciaországban. Dr. Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet vezető kutatója úgy véli: ekkor vált a szélesebb nyilvánosság számára végképp egyértelművé, hogy a bevándorló társadalmak hagyományos struktúrái diszfunkcionálissá váltak, az identitásválsággal küzdő fiatalok pedig sem a szüleik, sem a vallási elöljárók autoritását nem ismerik el. Jacques Chirac akkori francia elnök rendkívüli állapotot hirdetett. Az akkor belügyminiszter Nicolas Sarkozy „söpredéknek” nevezte a zavargókat, és „zéró toleranciát” hirdetett, amit egy évvel később, 2006. október 1-jén az Yvelines-i Les Mureaux-ban kitörő zavargások során élesben alkalmaztak. Ezután a rend helyreállt a külvárosokban. A közelmúltbeli erőszakos zavargások azonban rávilágítanak arra, hogy mára a francia állam gyakorlatilag lemondott a bevándorlóhátterű fiatalokról.

A franciaországi párhuzamos társadalmakról, a fiatalok korlátozott munkaerőpiaci lehetőségeiről, a külvárosok hibrid kultúrájáról dr. Sayfo Omárral, a Migrációkutató Intézet vezető kutatójával, az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézetének kutatójával a szerkesztő, Udvarhelyi Erzsébet beszélgetett.

A Wagner-csoport katonai magáncégként jellemzi magát. Jevgenyij Prigozsin zsoldosvezér serege – amelynek tagjai Afrikában és a Közel-Keleten is tevékenykednek – már a 2014-es kelet-ukrajnai harcokban is részt vett, különösen aktívak voltak zsoldosai februárban a Krímért vívott csatákban, a félsziget végül orosz kézre került. A szervezet 2022-ben kezdett el nagy számban toborozni, miután a Wagner-csoport is harcolni kezdett az ukrajnai háborúban, nagyban hozzájárulva az orosz sikerekhez.

Június elején Moszkva új törvényt fogadott el, melynek célja, hogy az Oroszország nevében Ukrajnában harcoló magánhadseregek a védelmi minisztériummal írjanak alá szerződést. A Wagner-csoport kategorikusan ellenezte a védelmi minisztériumba történő beolvasztására vonatkozó döntést. 2023. június 23-án a Wagner orosz magánhadsereg fellázadt az orosz kormány ellen. Prigozsin Szergej Sojgu védelmi minisztert hibáztatta az ország katonai hiányosságaiért, és azzal vádolta, hogy az orosz oligarchák javára hajtotta végre az inváziót. Prigozsin erői elfoglalták Rosztov-na-Donu és a Déli Katonai Körzet főhadiszállását, és páncélos oszlopban Moszkva felé haladtak. Az Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnökkel folytatott tárgyalásokat követően Prigozsin beleegyezett a lemondásba, és június 24-én késő este megkezdte a visszavonulást Rosztov-na-Donból. Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat eljárást indított fegyveres lázadás miatt, de június 27-én lezárta azt, és ejtette a vádakat. A lázadás során az orosz hadseregnek legalább tizenhárom katonája, és két orosz katonai disszidens a Wagner oldalán harcolva meghalt. A Wagner-lázadásról dr. Demkó Attila történésszel, biztonságpolitikai szakértővel, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhelyének vezetőjével beszélgettünk.

Június 24-e a katolikus tábori lelkészek napja. A katonák között végzett lelkészi szolgálattal azóta találkozunk különböző formában és mértékben, amióta a népek és nemzetek háborúkat viselnek. A Bibliából tudjuk, hogy már az izraeliták magukkal vitték a papokat a harcaikba. A Genezis könyvében a zsidó katonai lelkipásztori szolgálat nyomait fedezzük fel. Ez a szolgálat azonban egészen más tartalommal bírt, mint a pogány népek katonasága és katonai szolgálata.

Az egyház kétezer éves történetében mindig akadtak olyan egyházi és világi hívek, akik a katonák lelki ügyeinek szolgálatát minden körülmények között vállalták. Az állandó hadseregek szervezésének időszakától kezdve az államok az egyházi hatalommal együttműködve – a hadseregek keretein belül – egész szervezetet állítottak fel azért, hogy az a katonaság lelki gondozását elvégezze.

1915-ben báró Ábele Ferenc vezérkari őrnagy a hadműveleti területről írt levelet gróf Tisza István miniszterelnöknek, amely szerint kívánatos lenne, ha az országgyűlés törvényt hozna arról, hogy „az állam minden községben egy szép kőemléket állít, amelyekre […] elesett hőseit név szerint bevési”. Az őrnagy javaslata 1916 végén, Zita királyné közvetítése révén IV. Károly színe elé jutott, s az uralkodó támogatásával 1917 tavaszán a képviselőház elfogadta „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló, 1917. évi VIII. törvénycikket.

E törvénycikk szerint: „mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. (…) Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak a nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel."

Az 1942. április 25-én kelt körrendelet kimondja, hogy 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért, és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni. Majd a II. világháború után fél évszázadon át semmi sem történt. Később, a rendszerváltás után újra megemlékeztek hőseinkről. A 2001. évi LXIII. törvény újra nemzeti emlékünneppé nyilvánította a Hősök Napját.

Stencinger Norbert történésszel, az első világháború magyar hadszíntereinek kutatójával, a Nagy Háború blog alapítójával a magyar hősök emléknapjáról beszélgettünk.

A Brexit kapcsán a The New York Times felidézi: III. Károly tudatosan kerülte a kilépéssel kapcsolatos megnyilvánulást, de 2020-ban a német törvényhozásban tartott beszéde árulkodó lehet. Ebben a brit és német együttműködés lehetőség szerinti változatlan fenntartását kérte, hangsúlyozva, valójában egyetlen ország sem sziget.

A Nemzetközösséggel kapcsolatban – melybe frankofón országok is beléptek az utóbbi időben, a hagyományos brit érdekszférához és kultúrkörhöz tartozók viszont távoztak belőle – Károly 2022. júniusi, a Nemzetközösségi Játékokon elhangzott nyitóbeszéde szemléletes. Akkor még hercegként érzékelhető volt: nem készül arra, hogy a beindult folyamatokat fékezze. Elmondta, minden tagállam alkotmányos berendezkedésének kialakítása, legyen bár köztársaság vagy monarchia, a saját döntési joga.

Gálik Zoltánnal, a Budapesti Corvinus Egyetem docensével az Egyesült Királyság és a Nemzetközösség kapcsolatáról, III. Károly államfői szerepéről és az Egyesült Királyság aktuális gazdasági és politikai kérdéseiről beszélgettünk.

III. Károly az utóbbi években folyamatosan készült arra, hogy anyja örökébe lépjen mint brit államfő. Több területen rendszeresen megnyilvánult – ilyen a klímaváltozás és a környezetvédelem, valamint a jótékonykodás –, de egyes protokollfeladatokat is átvett a királynőtől, például a lovaggá ütések gyakorlását vagy a külföldi hivatalos utak többségét.
Saját véleményének kinyilvánítására ugyan alkotmányos korlátok miatt nem lesz lehetősége, de egyes politikai kérdésekben várhatóan éreztetni fogja gondolatait.

A Brexit kapcsán a The New York Times felidézi: Károly tudatosan kerülte a kilépéssel kapcsolatos megnyilvánulást, de 2020-ban a német törvényhozásban tartott beszéde árulkodó lehet. Ebben a brit és német együttműködés lehetőség szerinti változatlan fenntartását kérte, hangsúlyozva, valójában egyetlen ország sem sziget.

2022. júniusban, a Nemzetközösségi Játékokon elhangzott nyitóbeszédében érzékelhető volt: Károly nem készül arra, hogy a Nemzetközösség országaiban beindult folyamatokat fékezze. Elmondta, minden tagállam alkotmányos berendezkedésének kialakítása, legyen bár köztársaság vagy monarchia, saját döntési joga.

Dr. Gálik Zoltánnal, a budapesti Corvinus Egyetem docensével III. Károly király államfői szerepéről, az Egyesült Királyság és a Nemzetközösség kapcsolatáról beszélgettünk.