Magyar téka

Kereken 1800-at mutatott a naptár; december 1-jén délután 4 órakor a Fejér megyei Pusztanyéken egy nem épp módos gazdatisztnek megszületett a harmadik gyermeke és egyben az első fia, ki atyja után kapta keresztnevét is. Vörösmarty Mihályról a korban úgy írtak, mint "isten üzenetének" tolmácsolójáról, hiszen a költő azért érkezett a magyarokhoz, hogy hazaszeretetre ébressze őket.  Szilágyi Márton irodalomtörténész, egyetemi tanár idén nyáron egy tanulmánykötetet szentelt az egyik legnagyobb 19 századi írónknak, figyelmeztetve rá, hogy az életművet a feledés fenyegeti. A könyv címe nem véletlenül egy idézet: „Miért én éltem, az már dúlva van"

Élete utolsó hónapjaiban, azaz 1936. augusztus 8-a és november 3-a között úgynevezett kórházi beszélgetőlapok segítségével kommunikált környezetével. Ő, aki a szónak igencsak mestere volt; ő, aki a magyart pusztán a szépségéért is szerette, ő, aki megannyi nyelvre is építő játékot, tréfát eszelt ki a barátaival. A költő és író hírnevét furcsa tükörben mutatja, milyen részletességgel, bulváros felhangokkal számoltak be a korabeli lapok a végórákról; egy olyanfajta kultuszt elkezdve, amit Kosztolányi Dezső másnál sem szeretett. A magyar tékában ma Parádi Andrea irodalomtörténésszel, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos titkárával beszélgetek.

Képek: Kosztolányi Dezső levelezőlapja Szegi Pálnak, a Pesti Hírlap Vasárnapja szerkesztőjének, 1930-as évek (PIM Kézirattár)

1849-es körözése szerint: középmagas termetű, zömök, arca kissé vöröses és himlőhelyes; bajuszt visel; haja: fekete, ősszel vegyült; a hangja kiáltó, ő maga heves természetű; barna felsőkabátot és kalábriai kalapot viselt. Egy olyan aradi vértanúról van szó, akit a magyar közvélemény alig ismer, volt olyan emlékkötet, amiből ki is maradt, s a 16-ok közül ő az egyetlen, akiről nem maradt fenn arckép. Annak idején a magyar szabadságharc képviselői a bécsi forradalmárt tisztelték benne. Egy korabeli cikk így ír róla: „a vész utolsó napjaiban kardjával védelmezé azon tiszta demokráciái eszméket, miket tollával hirdetett vala.” A Magyar tékában Ludwig Haukról lesz szó, akinek könyvalakban még kiadatlan életrajzát Hermann Róbert, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese készítette el. A kötet várhatóan egy olyan már létező sorozat részeként jelenik meg, amelyet pont az aradi vértanúknak szenteltek.

Kép: Ludwig Hauk "üdvözlése" a Kossuth Hírlapjában

1912. szeptember 8-án született; 102 földi esztendő adatott neki, és ebben igen hosszú özvegység. Kerülte a nyilvánosságot, pedig számos társadalmi szerepet eljátszhatott volna. Neki elég volt az, hogy azzal az energiával, amivel életében társa tudott lenni, őrizte férje emlékét, hagyatékát. A hosszú életkornak lehet gyakorlatias magyarázata az, hogy fiatal korába sokat sportolt, vagy, hogy később nem pusztán a nagy feladatát találta meg, de a hétköznapokban is tevékeny volt. S talán volt egy még magasabb ok és cél is. Az összeállítás zenéit Laczó Zoltán Vince válogatta, neki még volt alkalma találkozni Radnóti Miklósné Gyarmati Fannival. A beszélgetőtárs Bíró-Balogh Tamás Szegeden élő és dolgozó irodalomtörténész.

Kép: Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni

„Az egyszerű szó kedvelője voltam, Ékes szavak kincsével meg nem áldott. Nem tépegettem tarka szóvirágot, Sosem szavaltam, mindig csak daloltam.” Heltai Jenő Életrajz című versének első strófája ez. Maga a költemény pedig úgy, ahogy van formai elemeivel, tartalmával együtt nagyon jellemző a szerzőre, aki 150 éve augusztus 11-én született. A Néma levente íróját egyébként tényleg el lehetne képzelni a darab korában, Mátyás király udvarában – miközben a történelem olykor magát az írót ítélte hallgatásra, akinek egy másik Mátyás uralkodását is meg kellett tapasztalnia. A Magyar tékában ma a Heltai-életmű egyik szakértőjével, Győrei Zsolt drámaíróval, műfordítóval találkozhatnak, aki több mint 20 éve oktat az időközben főiskolából egyetemmé lett Színház- és Filmművészetin.

Változatok a reménytelenségre – a visszatérő kötetalcímet Mészöly Miklós egész életművére kiterjesztik az értelmezők. Persze lehetne ez a mesterség bánata vagy a szomorúság mestersége is, hiszen a kész szövegek bármikor készségesen összeállnak, akár Hamisregénnyé. Ez a különös kapcsolódási módszer jellemezte talán magát az írót is, aki a valóság elemeit is sajátságos módon hurkolta egybe. Kortársai és utódai nem véletlenül örök jelenidőben tartják őt magát Magasiskolának. Születésének 100. és halálának 20. évfordulója számos alkalmat adott a megemlékezésre. A Magyar Művészeti Akadémia szakmai programjainak egyik felelősével, Gróh Gáspár irodalomtörténésszel beszélgettem.

Kép: Mészöly Miklós 1964-ben (Fotó: Hunyady József)

„Lelke olyan volt, mint a templomablak: átsütött rajta az isteni fény.” Kevés embernek adatik meg, hogy így emlékezzenek rá. Kozma László ilyen volt. Az utókor olvashatja róla, hogy költő, író, irodalomtörténész; hogy munkáit áthatja a hit, a nemzeti felelősségtudat valamint a hagyományok tisztelete – és hogy tanította az ifjúságot, de talán az idősebbeket is. Akik ismerték láthatták is az üvegen átszűrődő világosságot. A Magyar tékában ma M. Tóth Katalinnal, a Kairosz kiadó szerkesztőjével beszélgetek.

Kép: A Kairosz kiadó montázsa

Kereken 1800-at mutatott a naptár; december 1-jén délután 4 órakor a Fejér megyei Pusztanyéken egy nem épp módos gazdatisztnek megszületett a harmadik gyermeke és egyben az első fia, ki atyja után kapta keresztnevét is. Vörösmarty Mihályról a korban úgy írtak, mint "isten üzenetének" tolmácsolójáról, hiszen a költő azért érkezett a magyarokhoz, hogy hazaszeretetre ébressze őket.  Szilágyi Márton irodalomtörténész, egyetemi tanár idén nyáron egy tanulmánykötetet szentelt az egyik legnagyobb 19 századi írónknak, figyelmeztetve rá, hogy az életművet a feledés fenyegeti. A könyv címe nem véletlenül egy idézet: „Miért én éltem, az már dúlva van"