A magyar művészet élő legendái

„Festészetében családja kultúrtörténeti emlékeit, művészi tradícióinak tárgyi és szellemi fragmentumait idézi szürrealisztikus megfogalmazásban. Zenei tanulmányai alapján készítette a kortárs /főként Bartók/ zenére festett, intenzív színvilágú adaptációit…”1írja a Kortárs Művészeti Lexikon vendégünkről,Vinczellér Imre festőművészről. Hogy milyen ez a világ, amelyet elénk tár? A vitathatatlan szakmai tudás mellett talán elsősorban hiteles, őszinte, dinamikus, finom és szenvedélyes. Eddig 58 önálló kiállítása volt itthon és külföldön, 173 közös és nemzetközi tárlaton vett részt, művészetét egyebek mellett a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével, a Művészeti Akadémia Koller-díjával, Prima-díjjal,valamint Művészeti Életpálya-Elismerés díjjal jutalmazták, Franciaországtól Ausztráliáig a világ legjobbjainak kijáró tisztelettel fogadják. Legutóbb a Keresztmetszet című életmű-kiállításának apropóján találkoztunk és beszélgettünk, azóta új és új kiállítások és helyszínek kerültek fel pályájának palettájára, amelyet az 52. Eucharisztikus Kongresszus eseménye vont be finom arannyal. ( fotó: Veres Ádám, Magyar Katolikus Rádió)

"Kósa Klára egész életében agyaggal foglalkozott. Már egészen fiatalon a magyar fazekasság hangadó művésze volt - írja az MMA Kósa Klárát bemutató oldalán Fogarasi Attila Etűdök agyagra című cikkében. Kezdetben sorra születtek a kis "etűdök": étkészletek, bokályok, butéliák, butykosok, kanták, tálak formájában, mára pedig életműve rengeteg tételből, témából álló szimfónia lett. Minden egyes kerámiája úgy készül, mintha csak az az egy lenne a világon: szívvel, tudással, lélekkel. "
A pályafutásának 55. évfordulóját, s egyben 75. születésnapját ünneplő Kósa Klára keramikusművész, a Népművészet Mestere, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja ebből az alkalomból 55 művésszel együtt mutatja be régi s új alkotásait a Pesti Vigadó földszinti kiállítótermében. A beszélgetésben kulturális örökségünk tisztelete, a magyar népi iparművészet felemelése és a reneszánsz világának különleges szépsége is szóba kerül majd. (fotó: Veres Ádáma MKR)

„A festés számomra imádkozás...” ez az idézet a mottója annak a gondolatsornak, amely a Magyar Művészet folyóiratban jelent meg dr. Feledy Balázs tollából a szakrális művészetről. Ahogyan szerzője fogalmaz: elvi jellegűnek mondható megállapításaiban – inkább: töprengéseiben – s a filozófiai, művészeti hivatkozások körében is minden ízében személyességre törekszik. dr. Feledy Balázs természetesen nem csak a Magyar Művészetben publikál, kritikái, recenziói számtalan katalógusban, művészeti kiadványban megjelentek már. Szívügyének tekinti az elfeledett életművek feltárását és kötetbe foglalását. Legutóbbi könyvében a Magyar Művészeti Akadémia Kiadójának gondozásában Bakos István pályaképét rajzolta elénk. A személyesség vezérli akkor is, amikor kiállításokat nyit meg. A felkérések egymást érik, hiszen megnyitóiban nem csak jeles személyiségek stílusát, alkotói módszerét, kiemelkedő munkáit ismerteti meg a közönséggel, de képet ad arról a szellemi, lelki közegről is, amelyben az alkotások születnek. De ki is ő, aki számos, a magyar művészet élő legendájának számító alkotót ismer, akinek hangja, arca megszámlálhatatlan tudósításban tűnik fel? Honnan érkezett a képzőművészet világába? Erről váltottunk szót ebben a rendhagyó összeállításban. (Képünkön Véső Ágoston festőművész kiállításának megnyitóján, a Kohán Képtárban, fotó: Súr Enikő)

Leggyakrabban a piros, a bíbor, a fekete és a fehér tűnik fel Aknay János Krisztus-ábrázolásain, amelyekről egy gyönyörű kiállítású kötet is napvilágot látott.
A Kossuth- és Munkácsy-díjas festőművész, a Nemzet művésze, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy bemutassa -ahogyan a kötet szerkesztője Nagy Márta bizantológus fogalmaz- a Krisztusság teljességét-noha az ötvenhat portré megalkotása éppúgy ösztönös volt, mint bármely emlék-kompozíciója, vagy angyal-ábrázolása.. A nyíregyházi születésű fél évszázada Szentendrén élő Aknay munkássága folytatása, s egyben megújítása a több mint száz éves hagyománnyal rendelkező szentendrei festészet geometrikus törekvéseinek. Angyalai az időtlenség, az örökkévalóság hírnökei, akik összekötő kapcsolatot jelentenek az égi és a földi, a látható és a láthatatlan, az anyagi és a szellemi tartalmak között, akár csak maga a művészet. Novotny Tihamér művészettörténész írja egy helyütt: Ez a képzelet szárnyán közlekedő, térben is időben igen mozgékony, tiszavirágszerűen új és új alakot öltő angyalmotívum valóban úgy röpköd Aknay Jánosnál, mint mesékben a gondolat. Világokat hág át, csillagok közt jár-kel, de mindig visszatér alkotó (atyjához), a művészhez, s be-benéz az ajtókon, ablakokon, s fel-felbukkan az újra és újjáépített szentendrei kulisszák között, és a háztetők, keresztek és kálváriák felett. (képünkön Aknay János a könyvbemutatón, fotó: Bazánth Imola)

Micsoda útjaink voltak nekünk....-énekelné Cseh Tamás,miközben menne az úton lefelé.... mi pedig kénytelenek vagyunk hozzátenni: micsoda éveink vannak nekünk... S azt is. micsoda művészeink, kortársaink, akik újra meg újra megfogalmazzák nekünk gondolataikat a hitről, áhítatról, szolgálatról, szépségről, történeteket formálnak filmen, fotográfiákon, festményeken, falikárpitokon. Történetük van a játékoknak, az elsötétült képeknek, s a fényben úszó tereknek. A Magyar Művészet élő legendái című összeállításunk róluk szól, s persze születésnapokról, évfordulókról, pályaképekről.

Még a karantén idején sem tétlenkedett: Vadas Ernő élettörténetében talált egy eddig ismeretlen érdekességet , amelyből kiderült, hogy tanítómestere egy társával együtt olyan fényképezőgépen dolgozott, amely egyszerre készített volna fekete-fehér és színes képet. Nem csak kíváncsisága, de a szakma iránti szeretete és a humora is végtelennek tűnik. Chochol Károly fotóművész ma is nyomdakészen fogalmaz és közlés-készen fényképez. legyen szó 1956 decemberéről vagy éppen múltbéli karácsonyi készülődésekről.

Évtizedekkel ezelőtt egy családi fotográfiának is beillő alkotásával vonta magára a figyelmet Hauser Beáta. A Reménység egy családot mutat be, amelynek tagjai tekintetének fókuszában egy ijedt szemű kisfiú, a család reménysége áll. Ennek a várakozásteljes pillanatnak a megörökítése. 1984-ben a 8. Fal- és Tértextil Biennálé nagydíját hozta meg a művésznek.
Hauser Beáta mindig szívesen rajzolt, véletlenül került textil szakra, ám a grafika továbbra is foglalkoztatta. A Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész és grafikus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, Magyarország Kiváló Művésze tudósítónak vallja magát – legyen szó Aracsról vagy Petőfiről, gobelinről vagy grafikáról. Alkotásain a történelem, a közösségi és a személyes sors egybefonódik, ahogyan Szakolczay Lajos művészetkritikus fogalmaz „hogy összes dolgával együtt lélegző rajz legyen. Számára nem a festett kartonok képvalóságának pontos átvitele, az egyébként nem lebecsülendő, sok száz éves szövési mód- a francia gobelin- jelenti az izgalmat, hanem a jól kigondolt kompozíció munka közbeni esetleges alakítása. Hogy ne menjen veszendőbe egyetlen új, az alkotási lázat forrponton tartó invenció sem” Hauser pályája meghatározó fordulópontjának nevezi azt a kiállítást, amelyről épp emiatt hosszasabban beszélünk. Amiről alig beszélünk: az a néhol fanyar, fájdalmas szépség, amely alkotásain felfedezhető.
(Fotók: Ámen Gellért, forrás Magyar Művészeti Akadémia, portré: Veres Ádám, Magyar Katolikus Rádió)

Évtizedekkel ezelőtt egy családi fotográfiának is beillő alkotásával vonta magára a figyelmet Hauser Beáta. A Reménység egy családot mutat be, amelynek tagjai tekintetének fókuszában egy ijedt szemű kisfiú, a család reménysége áll. Ennek a várakozásteljes pillanatnak a megörökítése. 1984-ben a 8. Fal- és Tértextil Biennálé nagydíját hozta meg a művésznek.
Hauser Beáta mindig szívesen rajzolt, véletlenül került textil szakra, ám a grafika továbbra is foglalkoztatta. A Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész és grafikus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, Magyarország Kiváló Művésze tudósítónak vallja magát – legyen szó Aracsról vagy Petőfiről, gobelinről vagy grafikáról. Alkotásain a történelem, a közösségi és a személyes sors egybefonódik, ahogyan Szakolczay Lajos művészetkritikus fogalmaz „hogy összes dolgával együtt lélegző rajz legyen. Számára nem a festett kartonok képvalóságának pontos átvitele, az egyébként nem lebecsülendő, sok száz éves szövési mód- a francia gobelin- jelenti az izgalmat, hanem a jól kigondolt kompozíció munka közbeni esetleges alakítása. Hogy ne menjen veszendőbe egyetlen új, az alkotási lázat forrponton tartó invenció sem” Hauser pályája meghatározó fordulópontjának nevezi azt a kiállítást, amelyről épp emiatt hosszasabban beszélünk. Amiről alig beszélünk: az a néhol fanyar, fájdalmas szépség, amely alkotásain felfedezhető.
(Fotók: Ámen Gellért, forrás Magyar Művészeti Akadémia, portré: Veres Ádám, Magyar Katolikus Rádió)

Évtizedekkel ezelőtt egy családi fotográfiának is beillő alkotásával vonta magára a figyelmet Hauser Beáta. A Reménység egy családot mutat be, amelynek tagjai tekintetének fókuszában egy ijedt szemű kisfiú, a család reménysége áll. Ennek a várakozásteljes pillanatnak a megörökítése. 1984-ben a 8. Fal- és Tértextil Biennálé nagydíját hozta meg a művésznek.
Hauser Beáta mindig szívesen rajzolt, véletlenül került textil szakra, ám a grafika továbbra is foglalkoztatta. A Ferenczy Noémi-díjas kárpitművész és grafikus, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze, Magyarország Kiváló Művésze tudósítónak vallja magát – legyen szó Aracsról vagy Petőfiről, gobelinről vagy grafikáról. Alkotásain a történelem, a közösségi és a személyes sors egybefonódik, ahogyan Szakolczay Lajos művészetkritikus fogalmaz „hogy összes dolgával együtt lélegző rajz legyen. Számára nem a festett kartonok képvalóságának pontos átvitele, az egyébként nem lebecsülendő, sok száz éves szövési mód- a francia gobelin- jelenti az izgalmat, hanem a jól kigondolt kompozíció munka közbeni esetleges alakítása. Hogy ne menjen veszendőbe egyetlen új, az alkotási lázat forrponton tartó invenció sem” Hauser pályája meghatározó fordulópontjának nevezi azt a kiállítást, amelyről épp emiatt hosszasabban beszélünk. Amiről alig beszélünk: az a néhol fanyar, fájdalmas szépség, amely alkotásain felfedezhető.
(Fotók: Ámen Gellért, forrás Magyar Művészeti Akadémia, portré: Veres Ádám, Magyar Katolikus Rádió)