B év, évközi idő, 19. vasárnap
bővebben »
A mennyből alászállott élő kenyér (Jn 6,41-52)
Legyen az homok-, vagy sziklasivatag Afrikában vagy Ázsiában hómező, vagy jégmező a sarkvidéken, a puszta az ember számára minden esetben súlyos fenyegetést jelent. Éppen ezért lehet azonban próbatétel helye is, olyan hely, ahol megtapasztalható a kegyelem, amely megment a pusztulástól. Ez az ismeret mélyen belegyökerezett Izrael üdvösségtörténetébe, mindig jellemző jegye volt a választott nép hitének. Ez tükröződik Illés próféta történésében is, aki belefáradt az életbe, azért megy a pusztába, hogy ott meghaljon. Azonban annak az eledelnek az erejével, amelyet angyal hozott számára, újra útnak indul. Így a puszta a kegyelemmel való találkozás helye volt számára.
Jézus is visszatekint az evangéliumban Izraelnek arra a korszakára, amelyben a pusztában vándorolt. Emlékeztet a manna küldésére, arra a kenyérre, amelyet Isten az égből küldött nekik. (Vö. Kiv 16,2-15). Így menekül meg a nép az éhhaláltól. A manna azonban nem volt igazi eledel, mondja Jézus. Az égből érkezett ugyan, de hiányzott belőle az égiekre jellemző tulajdonság. Ezt hatásaiból lehetett felismerni. Izrael népének az a része, amely ezzel táplálkozott, a pusztában maradt. Akik a puszta vándorlásban belőle ettek, mind elpusztultak. A manna csak földi életüket hosszabbította meg egy kis időre. A haláltól nem tudta őket megőrizni. Az örök élet eledele utáni vágyakozás továbbra is beteljesülés nélkül maradt. Ennek a vágyakozásnak szól Istennek új ajándéka Jézus Krisztusban, amely az üdvösség útján segít minket. Az égből alászálló kenyér képébe van öltöztetve, amely olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amely segít minket a halál legyőzésében, és abban, hogy az örök élet ajándékában részesülünk. E kenyér titkába is hamar betekintést kapunk. Ez azonos Jézus személyével. "Én vagyok az élő Kenyér". Jézussal táplálkozni először azonos azzal, hogy Jézushoz megyünk, vagy azzal, hogy a mennyei Atya vezet minket Jézushoz. Mindennek pedig nélkülözhetetlen feltétele, hogy higgyünk Jézusban. "Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz bennem, annak örök élete van." Az evés közösséget jelent Jézussal a hitben. Ehhez kapcsolódik a romolhatatlan élet ígérete.
Jézus azonban még tovább vezet minket egy lépéssel: "A kenyér, amelyet én adok, az én testem a világ életéért." Ez világos utalás az utolsó vacsora szavaira, amelyekkel azt a szentséget alapítja meg, ahol táplálékként adja magát nekünk. "Ez az én testem, amely értetek adatik." (Lk 22,19) Itt igen fontos a következő két dolog: Az a Jézus, akivel közösségünk van a hitben, maga is elszenvedte a keresztet és a halált. Ő a megdicsőült Úrként él, nem azért, mintha ő elkerülte volna a halált, hanem azért, mert Isten feltámasztotta őt halottaiból, és így legyőzte azt. Ez alapozza meg azt az ígéretet és ez a másik dolog, amelyre fel kell figyelnünk , hogy aki Jézussal hívő közösségben él, nem fog meghalni, hanem örök élete lesz. Ez nem azt jelenti, hogy valaki ezzel elkerüli a földi halált, hanem azt, hogy a halál sokat veszít így félelmetes jellegéből. A Krisztusban hívő számára már nem az élet végleges befejeződését jelenti, ahol minden elpusztul. A halál inkább kapu azon az úton, amely a Jézussal való közösségben a teljes élethez vezet. Jézus tehát kenyérként adja testét nekünk, hogy örök életünk legyen. Ezzel itt a kafarnaumi beszédében Jézus világosan kifejezésre juttatja az eucharisztikus szentségi eledel titkát, amellyel azután az utolsó vacsorán ajándékozott meg minket. Jézus így önmagát ajándékozza nekünk a szentmisébe, amikor a kenyér színében önmagát adja eledelként. Ez a Jézussal való kapcsolatnak egy egészen rendkívüli, de igen bensőséges formája. Amikor a szívünkbe fogadjuk a kenyér színében, ezzel Jézus közösségbe lép velünk, valóban azt mondhatjuk, ő bennünk van, mi pedig őbenne. Így a hívő önátadásban lehetőségünk van arra, hogy egyre jobban az ő életét éljük.
Ennek különösen fontos jelentősége van akkor, ha Illéshez hasonlóan, vagy az izraeliták pusztai vándorlásához hasonlóan, mi is nehéz helyzetbe kerülünk. Nietzsche költői szavaival: "Most sápadtan állsz itt, téli vándorlásra kárhoztatva, hasonlóan a füsthöz, amely mindig a hideget keresi." Körülöttünk minden egyre csendesebb, egyre hidegebb lehet, egyre inkább egyedül vagyunk, egyre jobban elmagányosodva. Úgy érezhetjük, hogy a halál szomorú árnyékába került életünk. Ha menekülni szeretnénk, az út, amelyen elindulunk, zsákutcának bizonyul. A világ minden csalogató ígéretével kietlen pusztasággá lett. Az erő, amellyel tovább csinálhatnánk dolgainkat, úgy tűnik, már nem áll rendelkezésünkre. Közömbösség, elkeseredés veheti szívünket birtokába. Most különösen bátorítást adhatnak az Élet Kenyeréről szóló szavak, Isten nem hagy egyedül a pusztában. Jézusban az élet szavaival fordul hozzánk. A hitben közösségben vagyunk a feltámadt Krisztussal, és ezzel részesültünk az ő életében. Az Oltáriszentségben olyan eledelben részesedünk, amely nem ebből a múlandó világból való. Túlemelkedik ezen, igazi tartalmában, ez Jézus Krisztus, már az örök élet jelenlétét hirdeti. Ennek az eledelnek az erejéből mindig újra útnak tudunk indulni Isten felé.
forrás: Dr. Benyik György
Évközi 19. vasárnap
Jn 6,41-52
„Hogyan mondhatja: A mennyből szálltam alá?”
Az evangéliumban a „morgolódók” itt már nem a tömeg, hanem a „zsidók”. Egyrészt már a kivonulástól kezdve azért morgolódtak, mert nem volt kenyér, másrészt azért, mert unták már a „manna étket” is. Vagyis egyrészt azért morgolódnak, hogy Isten nem küld küldöttet, messiást, másrészt azért morgolódnak, mert a messiási hírben álló személy számukra ismert. Ez a jelenség nem csak a „zsidók” sajátja, hanem minden emberé. Az emberek még a hitetlen világban is ki vannak éhezve a természetfölötti, vagy legalább is a misztikus magyarázhatatlan dolgok iránt. Szívesen képzelnek az égre és a földre ufókat, földön túli lényeket, bár az angyalok létével problémáik vannak, sőt Jézus istenségét még néha a teológiai irodalom is nehezen fogadja el.
Furcsa lélektani állapotot ír le a Sínai hegyi jelenet, az Istenre nem szabad tekinteni, aki rátekint meghal. Az Isten túlságos közelsége megsemmisíti, megbetegíti az embert. Az ember úgy tűnik nem szeret az Istennel társbérletben élni a földön. Ezért inkább az égbe száműzi, így vagy a távolsággal oldja fel a különbséget, vagy egyszerűen mítosszá teszi az Istent a láthatatlan távolságú égben.
Jézus Istenségének és emberségének egyidejű állítása próbára tette a teológusokat és csak nagy nehézségek árán találták meg a chalkedoni zsinaton a megfelelő megfogalmazást. A „valóságos Isten és valóságos ember” kijelentés olyan valóságról tudósít, amely a későbbi hívő gondolkodók számára is talány maradt.
Az a tény, hogy az isteni az emberivel társítható sok elhibázott elképzeléshez is vezetett. Egyes kánonon kívüli evangéliumok a gyermek Jézus is tökéletes isteni csodatevőnek írták le, aki játékból csinál megelevenedő agyag angyalokat. Másrészt bizonyos szerzetesek úgy vélték ők maguk az Isteninek a megtestesülései. Úgy gondolták bőjttel és aszkézissel felemelkedhetnek az isteni természethez. Levethetik az emberi nehézkedést, lelküket az emberi test lárvájából kiszabadíthatják. A vélt isteni miatt le is nézték az emberi testet és annak minden funkcióját. Megistenültnek vélt lelküket testük ellenében igyekeztek működtetni. Micsoda képmutatás. Mindezek megfeledkeznek arról, hogy Jézus testestül és lelkestül támadt fel. Másként kell megszentelni a lelket és másként a testet.
De ebben a szentírási részben a fő probléma az általuk nagyon is ismert embernek Jézusnak az isteni híre. Akivel együtt járhatnak az utcán, akivel együtt étkezhetnek, akit vendégségbe fogadhatnak, akit megérinthetnek, azt nem tudják elfogadni szentnek, isteninek és égből alá szállottnak.
Jézus közelében bántóan tapasztalják mennyire más az ő gondolkodásuk. Minél többet tapasztalják Jézusnak igaza van, annál nagyobb lesz a feszültség köztük és Jézus között. Úgy vélik az ember-lét, legalább valami cinkos összekacsintásra adhatna alkalmat. Jézus az ács, fogadjon már el valami emberi gyengeséget is a részükről. De ezt a megnyugvást Jézus nem szerzi meg hallgatóságának. Vállalja a kételyt, a haragot. Talán Baudelaire fogalmazta meg legjobban ezt az emberi érzést „sose érem el az Istent, egyre hátrál”…, amikor már úgy vélném megragadtam, kiderül hihetetlenül távol vagyok még tőle. Ebből következik a másik iszonyatos lázadás is amit szintén ő fogalmaz meg Isten ellen lázadásra biztatva: „Kain faja, törj az egekbe, és döntsd le az Isten trónusát.” Valóban ez a kettősség jellemzi az emberi történelmet, egyrészt az Isten honosításával kísérletezünk a földön, a művészet a festészet és a költészet által, másrészt a lázadás, a harcos ateizmus szelleme minden vallásit le akar rombolni.
Az egyén is számos esetben átéli ezt a kettősséget. Talán jó lenne megfogalmaznunk Istennel kapcsolatos érzéseinket. Foglyul akarjuk ejteni és dühösek vagyunk rá, hogy mindig hátrál, vagy inkább rombolni akarjuk őt is trónját is, papjait és erkölcsét is? Mi most éppen hol tartunk?
Illés próféta csüggedését Sillye Jenő dala szépen fejezi ki:
Csipkebokor
Csipkebokor, égő csipkebokor, az Isten élő tüze rajta, a pusztában borókabokor, repkény, mely a napon haldokol, olajfa, szelíd olajfa
Mózes elfödte arcát, egy csipkebokornál megállt, és így imádkozott:
Uram, nem hallgat rám a nép, elűz a fáraó, bízz rám inkább valami mást, ez nem nekem való
De jobban tudta azt az Úr, hogy mit kell tennie, én téged választottalak, te csak nyugodj bele.
Azóta én sem kérdezem, mivégre és hogyan, megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj Uram
Illés elfödte arcát, egy boróka árnyékába bújt, és így imádkozott:
Nem voltam jobb, mint annyi más, elég volt Istenem, mint üldözött vad úgy viszem esendő életem.
De jobban tudta azt az Úr, hogy mit kell tennie, csend vagyok, hát hallgatok, te csak nyugodj bele.
Azóta én sem kérdezem, mivégre és hogyan, megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj Uram
Jónás elfödte arcát, egy repkény árnyékába bújt, és így imádkozott:
Előre tudta, hogy becsapsz, hogy elhagysz csúfosan, Vedd vissza tőlem lelkemet, nem bírom már Uram.
De jobban tudta azt az Úr, hogy mit kell tennie tiéd a szó, enyém a cél, te csak nyugodj bele.
Azóta én sem kérdezem, mivégre és hogyan, megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj Uram
Jézus elfödte arcát, olajfák alá leborult és így imádkozott:
A lélek kész, ám test gyötrődik és remeg, ez a pohár túl keserű, vedd el, ha még lehet
Jobban tudta az Atya, mit kell tennie, fiam vagy, drága jó fiam, te csak nyugodj bele.
Azóta én sem kérdezem, mivégre és hogyan, megyek, amerre visz az út, csak el ne hagyj Uram
forrás: Kiss Ulrich SJ 2003
A zsidók elkezdtek zúgolódni, amiért azt mondta: „Én vagyok a mennyből alászállott kenyér.” Így érveltek: „Nem Jézus ez, Józsefnek a fia, akinek ismerjük apját, anyját? Hogyan mondhatja hát, hogy a mennyből szálltam alá?” Jézus azonban így szólt: „Ne zúgolódjatok, egymás között. Senki sem jöhet hozzám, ha az atya, aki küldött, nem vonzza, s én feltámasztom az utolsó napon. Megírták a próféták: mindnyájan Isten tanítványai lesznek. Mindenki, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha valaki is látta volna az atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.” Jn 6,41-52
Még mindig kísért kultúránkban a testi és a lelki szétválasztása. Ez görög örökség. Platón a lelket három részre osztotta, melyből kettőt – az étvágyat (épithhümetikón) és a bátorságot (thümoeidész) - halandónak és csak egyet, az értelmet (logisztikón) tekintett halhatatlannak. Mindez idegen Jézustól. Jézus az egységről beszél. Az egységről közte és az Atya között és az egységről a test és a lélek között. Ezt az egységet ajánlja fel nekünk is, ebbe akar bevonni minket. Az egység az élet. Ami részekre bomlik, az már a halál martaléka. Jézus az életről, csak az életről, mindig az életről beszél. Jézus az Atyáról, csak az Atyáról, mindig Atyjáról beszél. Mindennek az egysége benne is lassan bontakozik ki. Nem csak azért nem hangoztatja kezdettől fogva ezt az egységet, mert kímélni akarja a botránkozástól az arra még nem éretteket, nem csak azért, mert még korai volna felfedni, hanem mert számára is csak lassan válik világossá mindez. Két dolog sietteti, teszi lehetővé ezt a magára ébredést: a cselekvés és a párbeszéd. János evangéliuma mintegy naplója ennek a lelki, tudati, értelmi és érzelmi folyamatnak. A cselekedetek közül kiemelném a csodákat. A kánai menyegzőn a víz átváltoztatása, a gyógyítások, a kenyérszaporítás, a vízen járás az anyag, a halandóság feletti látványos győzelmek, de egyúttal saját életadó erejének megtapasztalása, amelynek minden egyes esetben a részvét, az empátia, az emberekkel vállalt sorsközösség a mozgató rugója. Ez hatja át a párbeszédet is: anyjával, Nikodémusssal és a szamariai asszonnyal, de még a tömegekkel is. Az élet, az újjászületés és a táplálék körül keringenek a gondolatok, ezek belső egységét tárják fel a dialógusok. Ennek tanítva tanuló, és tanulva tanító folyamatoknak ideiglenes csúcspontja a kijelentés: Én vagyok a mennyből alászállt kenyér. Ez három dolgot jelent: Élet vagyok. Táplálék vagyok: kenyér. Az Atyától és az Atyával vagyok, az Atyához vezető Út vagyok: mennyből alászállott. Amiből adódik a negyedik: Örök vagyok. Olvassátok nyugodtan tovább a történetet. Csak elmélyíteni, újra és újra értelmezni, helyzetre alkalmazni fogja, és - ami fontos – velünk megosztani fogja ezt a négy egymást kölcsönösen megvilágító felismerést. Nem tesz már hozzá semmit, csak egyet: Én vagyok a Feltámadás. És hirtelen megértjük: a Feltámadás az egységesítő elv, benne lesz eggyé az Élet, a Táplálék, az Út: Örök Élet. És ez Jézus esetében azonos az Én-tudattal.
Napi igehelyek
