B év, Ádvent, 3. vasárnap Az öröm vasárnapja

Bertalan atya kommentára

A HÍVEK ÜDVÖZLÉSE UTÁN: Ádvent harmadik vasárnapját rózsavasárnapnak is nevezzük. A bűnbánat komor lila színe helyett ma rózsaszínbe öltözhet a pap. Virágot teszünk az oltárra. Alig tudjuk visszatartani örömünket, mert közel a karácsony, Jézus születésnapja. A szentmise szövegeivel Anyaszentegyházunk is örömre bíztat: reményünk valóra válik.

ELSŐ KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az Úr közel van, közöttünk áll. Ma még tükör által, homályosan látjuk, de az az idő sincs már messze, amikor szemtől szembe találkozunk vele. Az Úr tanítása hangzik fel a következő percben. Szava vigasztalás, erő a virrasztva váró híveknek.

FELAJÁNLÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Keresztény életünk legkedvesebb ajándék Isten előtt. Jézus áldozatával együtt áll Urunk színe előtt. Megszenteli napjainkat az áldozat, míg az Úr elé megyünk.

ÁLDOZÁSI KÖNYÖRGÉS UTÁN: Az igazi öröm a tiszta lelkiismeret és a jó reménység öröme. Krisztus áldozata lemosta bűnbánó lelkünk szennyét. Legyünk erősek és ne féljünk. Isten megtartja szavát: eljön és megment bennünket. Ezt az örömet vigyük embertestvéreink közé.

Forrás: Ócsai József

Kedves Testvérek!

Javában benne járunk az adventi időben, az úrjövet idejében. De mit is jelent az úrjövet, mit értünk alatta? Értjük az, hogy egykor a történelem egy bizonyos pontján és idején, közel kétezer évvel ezelőtt Palesztinában megjelent Jézus Krisztus, az Isten Fia, aki közöttünk élt harmincegynéhány évig, majd meghalt, föltámad és visszament a mennyei dicsőségbe. Értjük az úrjöveten az is, hogy ez a Krisztus, majd a történelem végén ismét eljön. Az úrjövet két hatalmas villanás az emberiség történelmének múltjában és a bizonytalan, ismeretlen végében. S ami közte van? Mert a mi életünk most folyik a XX. században, és nem a múltban és a jövőben. Nekünk a sötétség jutott? Olyan számunkra Krisztus felvillanása kétezer évvel ezelőtt, mint amikor éjszaka szemünkbe világít egy autó reflektora, hogy utána szinte megvakulunk, a sötétség még nagyobb lesz utána. Úgy érezzük, hogy most nincs itt Krisztus. Talán jobb lett volna, ha Krisztus el sem jött volna, ha nem bolygatta volna meg a mi világunkat. Felejthetetlen volt az a galileai tavasz, amikor közöttünk voltál, Jézus. És tudjuk, hogy ismét eljössz az idők végén. De most magunkra hagytál, egyedül vagyunk.

Nagyon sok keresztényt és félig keresztényt valójában ezek az érzések uralják: Jézus élt, közöttünk volt, majd egyszer újra eljön, de most itt hagyott bennünket magunkra. Nem is csoda, ha ez a gondolkozás megszüli az ateizmust. Tagadja Istent és Krisztust, mert magára hagyta. És sokszor hiába van az Egyház, és a szentségek - amik Krisztus jelenlétét hivatottak közvetíteni - nem érezzük, hogy közöttünk lenne Jézus.

Szinte vég nélkül történik az, amit papként alig másfél éve egyfolytában tapasztalok. Emberek, akik meg vannak keresztelve, jobb esetben húsvétkor és karácsonykor feltűnnek a szentmisén, s aztán gyermekük születik. A nagymama unszolására elhozzák megkeresztelni. A keresztelés szövegét egyedül a pap mondja, a válaszokat a sekrestyés mondja. Jobb esetben szülők közül legfeljebb az édesanya mormog valamit a foga között. Alig várják már, hogy vége legyen az egésznek. Miért? Mert úgy érzik, nincs ott Krisztus, csak hókusz-pókusz az egész.

Hogyan kerültünk ide? Ebben bizony bűnös a közelmúlt igehirdetése. Igehirdetésünk túl sokat moralizált. Annak részleteit tagolta, hogy hogyan kell megtartani az 5. 6. és 7. parancsot, és hogy mikor halálos és bocsánatos egy bűn.

Hibás ebben a hitoktatás, mely a hittanulókat nem vezette be a szentségek titkaiba, ahogy az első századokban tették az egyházatyák. Akkor csak a megkeresztelés és a szentségekben való részesedés után fejtették ki az újonnan megkeresztel felnőtt keresztényeknek, hogy mi a keresztség, mi az Oltáriszentség. Azzal a megfontolással tették ezt, hogy "Ne szórjátok a gyöngyöket a sertések elé". Mi pedig halálos bűnről beszélünk olyan korú gyerekeknek, akik nem is tudnak halálos bűnt elkövetni; szentmiséről az olyanoknak, akik még nem voltak elsőáldozók. S közben a minket ért szenvedéseket azzal a nagyvonalú megokolással intézzük el, hogy ki kell bírni ezt a siralomvölgyet, mert majd odaát a boldogság vár ránk. Aztán csodálkozunk, hogy a boldogságot kereső ember elutasítja ezt a fajta keresztény hitet, mert nem kér a siralomvölgyből, mert a boldogságot keresi itt a jelenben is.

A két úrjövet - Jézus földi élete és dicsőséges második eljövetele - távol van egymástól. Olyan ez, mintha gyermekkoromban egyszer láthattam volna édesanyámat. Eljött volna az árvaházba és egy napot együtt töltöttünk volna. S aztán elbúcsúzva a következőket mondta volna: Kisfiam, én szeretlek téged, de többet sose jövök el, viszont igyekszem majd ott lenni a halálos ágyadnál.

Valljuk meg, mi nem egy ilyen Istent akarunk. Sokan, akik ateistának vallják magukat, valójában az ilyen istenképet tagadják, aki magunkra hagy minket ebben a siralomvölgyben.

A mi Istenünk - a valódi - velünk van. Hiszen a neve is mutatja: Emmanuel, azaz velünk az Isten. Hogyan?

Jézus a János evangéliumában mondja Nikodémusnak: "Aki újjá nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be az Isten Országába." Aki pedig vízzel és Szentlélekkel keresztel, az maga Krisztus, ahogyan a mai evangéliumban mondta Keresztelő szent János: "Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismerek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani."

Amikor megkereszteltek bennünket beléptünk az Isten Országába. Abba az Isten Országába, amely elkezdődött mikor Krisztus megjelent a földön, az első karácsonykor. Ez az Isten Országa nem azt kívánja tőled, hogy összeszorított fogakkal, Isten nélkül csináld végig életedet ebben a siralomvölgyben, hanem boldogságodat akarja. Az igazi boldogságot kínálja neked.

És nem az Isten nélkül kell végig élned életed. Amikor néhány nap múlva karácsony ünnepe lesz, ez nem pusztán egy megemlékezés Jézus születésének eseményeiről, melyek közel 2000 éve történtek; mint ahogy megemlékezünk például október 23-ról. A keresztény emlékezés jelenvalóvá tesz azt az eseményt, amit ünnepel. Karácsonykor közöttünk, és a világ minden táján lélekben ismét megjelenik a betlehemi istálló, s benne az világmindenség királya csöpp tehetetlen emberként. Lélekben újra közöttünk lesz az a hatalmas esemény, amikor az Isten emberré lesz, amelyhez foghatót emberi elme ki nem talált volna soha. Újra velünk lesz az az élmény, ami a pásztoroknak és a királyoknak jutott ki: velünk az Isten, közöttünk az Isten!

Most persze sokan azt mondhatnák, hogy mindez szépen hangzik, de csodák nem történnek manapság: ugyanolyan lesz a karácsony, mint a tavalyi. Két napig mosolygunk egymásra, s aztán minden megy tovább a régi kerékvágásban. Persze, ha így gondolkodol, akkor valóban ugyanolyan lesz, mint a többi. Ha nem is akarod a közöttünk élő Istent befogadni, akkor valóban nem történik semmi. Ha nem is akarsz igazán boldog lenni, ha nem helyes módon és helyen keresed az igazi boldogságot, akkor valóban csak siralomvölgy lesz az életed. Mert az a betlehemi kisded nem erőszakolja magát rád. Csak csendesen, mind bármely más gyermek, fekszik a jászolban és vár rád, hogy megossza veled az emberi lét gondjait és boldogságot ajándékozzon.

Hogy megvalósuljon ez a hiteles kereszténység, ehhez nekünk - akik kitartunk hitünk mellett és tanúságot teszünk róla azzal is, hogy templomba járunk -, meg kell újulnunk. Félre kell hajítani azt a hitet, mely állandó erkölcsi elvárásoknak teszi ki az embert. Azt a hitet, amely nem ígér mást a földi siralomvölgyre, mint kitartást. Hirdetni kell azt a hitet, mely azt mutatja az Istenre szomjas embereknek: velünk az Isten - most és mindörökké.

Ámen.

forrás: http://www.katolikus.hu

"Egyengessétek az Úr útját (Jn 1,6; 19-28)

a) Az evangélium meg akarja világítani olvasói előtt János szerepét, aki keresztelt és Jézusét, aki örök üdvösséggel ajándékozta meg az embert. A próféták hosszú sorában, akik mind a messiási jövő felé mutattak szavaikkal, János az utolsó tanú, akinek tanúságtétele azonban egészen különleges. Ő már az egészen közeli jövő felé mutat, arra a személyre, aki közvetlenül utána jön. A tanúságtevés a negyedik evangélium egyik fontos fogalma. Az egész evangéliumban találkozunk olyan cselekedetekkel, amelyek Jézus mellett tesznek tanúságot. Ez a keresztelővel kezdődik (1,6-8), és utána gyakran találkozunk a tanúságtétel eseményével. A szamariai asszony tanúságot tesz Jézus mellett falujának lakói előtt (4,39), Jézusról tesznek tanúságot (5,36), a Szentírás szövegei is róla tanúskodnak (5,39). Tanúságot tesz a Szentlélek, akit Jézus küld az Atyától (Jn 15,27). Tanítványaitól is azt kéri, hogy tegyenek tanúságot róla. Végül maga az evangélista is így fogja fel írását (Jn 21,24). Ezekben az esetekben a hívő tanúságtételnek az az eredménye, hogy így másokhoz is eljut a hit és az igazság világossága. Később Jézus úgy jellemzi a Keresztelőt, hogy ő nem a világosságot hozza, hanem a lámpa pislákoló fényét (5,35). A világosság Jézus személyét jelenti.

b) A vallás és a szertartások igaz gyakorlásának a papok és leviták voltak az őrei. Valószínűleg hivatalosan küldték ki őket Jánoshoz, Zachariás fiához, hogy vizsgálják meg személyét és különleges működését a pusztában. Amikor János evangéliuma a zsidókat említi, ez alatt a nép vezetőit, képviselőit érti, ők voltak bizalmatlanok és ellenségesek Jézussal szemben. A farizeusok világi emberek voltak, akikre jellemző volt az, hogy azt tartották, ők a törvény és a törvény gyakorlásának őrei. A vizsgálódó kérdések középpontjában ez állt: "Ki vagy te?" A válasz összhangban van a szinoptikusok beszámolójával a hasonló kérdésre. Ő nem a Messiás, nem is olyan próféta, aki Isten parancsát közvetítené (vö. Mt 18,15-18). Jánosnak a ruházatában azonban és az étkezésben Illéssel való hasonlóságát János evangéliuma nem említi. A szinoptikusok ezeknek a részleteknek az említésével Keresztelő Jánosnak Illés prófétához hasonló szerepét hangsúlyozták. A 90-es években azonban, amikor ezt az evangéliumot írták, Keresztelő Jánosnak Illéshez mint előképéhez fűződő kapcsolata már nehézségek forrásává vált. A századfordulón kezdett terjedni a vélemény, hogy János személyében Illés visszatérése jelenti Isten messiási országának kezdetét. Ez a vélemény tehát túlzottan kiemeli János személyét, elsőbbséget tulajdonít neki Jézussal szemben. János evangéliuma ezért nem említi János kapcsolatát Illéssel, csak arról a küldetéséről beszél, hogy rámutasson a Messiásra.

c) János, miután elutasította magától a messiási címet, egyetlen feladatra. küldetésre tartott igényt a Jézussal való kapcsolatában: ő a pusztába kiáltó szó (Iz 40,3). Szent Ágoston mondja egyik beszédében: János olyan szó volt, amelyet csak egy ideig lehetett hallani. Jézus pedig kezdettől fogva az örök Ige. János szavaival készségessé akarja tenni az emberi szíveket a Messiás befogadására. Ennek szolgálatában keresztel is. Szavai azt hirdetik, hogy az Úr útját elő kell készíteni. Bizonyított tény, hogy egy magas rangú állami tisztségviselő érkezésével, vagy vallásos körmenetekkel kapcsolatban, amelyekben istenek szobrait is körülhordozták, az utakat előkészítették az esemény fogadására. A dombok tetejéről lehordták a földet, a völgyeket feltöltötték és az utak szegélyeit virágokkal díszítették. Ezzel fejezték ki tiszteletüket a látogatásra érkezett méltóság előtt. Amikor János az utak kiegyenesítéséről beszél, akkor nem azt várja, hogy a római tisztségviselők kezdjenek dolgozni Palesztina útjain. Inkább arra törekedett, hogy a bűnbánat hirdetésével és a vízbe való bemerítéssel erkölcsi és vallásos értelemben "tegye egyenesekké", vagyis lelkileg készítse fel hallgatóságának szívét. Ha ez megtörténik, amikor megérkezik Isten igéje és a világ világossága, akiről János tanúságot tett, akkor majd ez az előkészítés is segít abban, hogy felismerjék és meg is vallják őt a Messiásnak, Uruknak és Üdvözítőjüknek. Milyen legyen a mi előkészületünk? Hogyan készítsük el az Úr útját szívünkhöz, hogyan készüljön a keresztény család fogadására? A bűnbánatnak, a megtérésnek most is igen fontos a szerepe. Fontos az egyén és a család számára egyaránt. Milyen halmok, milyen szakadékok választanak el Jézustól? Általánosságban a választ úgy fogalmazhatjuk meg, hogy nem értékeli eléggé sem az egyén, sem a család, azt amit Jézus hozott nekünk, amit személyének kellene jelentenie számunkra. A legfontosabb a hit területén felkészíteni szívünket fogadására. Ezt úgy tudjuk elősegíteni, hogy Jézus tanítását és az üdvösség ajándékát, amelynek ő a szerzője, mindig jobban értékeljük. Amit Isten mond vagy tesz értünk, amivel ő ajándékoz meg minket, annak mindennél nagyobb értéke van. "Azoknak, akik szüntelenül epekednek az Igazság után, éhségük és szomjúságuk meg fog elégíttetni Isten országában. Ha nem is sikerül mindenben tökéletessé válniuk, nagy elnézésben lesz részük azért, amit gyötrődtek az előkészületben." (Papini) MK

Forrás: Vasárnapi Kalauz - http://www.piar.hu/pazmany

O: Egyedül a Megváltó hozza meg az igazi boldogságot.
S: Testben-lélekben felkészülten várjuk az Úr érkezését!
E: A Megváltó máris köztünk van, de sokan nem ismerik föl.

Keresztelő Szent János szemében Jézus volt a "nagyobb", aki előtte volt és őt követi, a várva várt Megváltó, az Úr! A jeruzsálemi vezetőknek Jézus a nagy ismeretlen volt, és annak is maradt. A világ nem ismerte föl Jézust Messiásnak, hanem megölte Őt.

Mi tudjuk-e ki Jézus? Mit felelnénk, ha minket, esetleg éppen minket kérdeznének? Meg tudnánk-e felelni hitünkért? A kérdezősködők nemcsak azt akarják tudni, amit "hivatalosan" hiszünk, hanem azt is, mit érzünk igazán a szívünkben Jézusról. A kérdés az, életünk fogható, konkrét megélésében számít-e Jézus: az, aki már eljött, az, aki van, itt van, s az, aki újra eljő?

Első olvasmányhoz / Iz 61,1-2.10-11
Az első részben (Iz 61,1-2) a próféta a meghívatásáról és lélek-élményéről szól. Nyilván egyben az isteni igére utal (Iz 42,1): "Íme, az Én szolgám, kézen tartom őt... neki adtam az Én Lelkemet!" Isten felfogadta őt szolgálatába: királyi, papi, prófétai feladatot rótt rá (61,4-9, nincs a mai szövegben). Jézus a názáreti zsinagógában e szakaszt magára alkalmazza (Lk 4,18), Ő az, aki jóhírt hoz a szegénynek, és általa értik majd meg azt. Az olvasmány második felét az ószövetségi Magnificatnak nevezhetnők. Mint Mária dicsőítő himnuszát, ezt is a "szegények" zengik, akik Isten irgalmazó szeretetét megtapasztalták. (61,1-2: Iz 42,1; 11,2-4; Zsolt 72,13-14; Mt 11,28-30; Iz 49,8 # 61,10-11: 1Sám 2,1; Lk 1,46-47; Jel 21,2; Iz 42,9; 55,10-11; 5Mz 26,19)

Válaszos zsoltár / Lk 1,46-48.49-50.53-54
Magnificat

Szentleckéhez / 1Tesz 5,16-24
"A mi Urunk, Jézus Krisztus eljövetele" irányítja és alakítja a keresztények életét. A közösségben és az egyes emberekben élő Lélek megnyilvánulásai az öröm, a mindig érvényes ima, az Isten iránti hála és a többi ember tulajdonságainak és szokásainak tiszteletben tartása. Még a közösség dolgainak bírálata is a Lélek ajándéka. Aki bírálni, javítani akar, annak Isten Lelkével kell azt tennie, s Isten a béke Istene. Csak mikor lényünk minden rétegét és ízét (szellemünket, lelkünket, testünket) átjárja és megvilágosítja a Lélek, akkor tudunk megállni Krisztus előtt. Akkor majd minden nyilvánvaló lesz számunkra... (5,16-19: Róm 12,12; Ef 6,18; 1Jn 4,1-3; Gal 5,22-23 # 5,23-24: 1Tesz 3,13; 1Kor 1,9; 2Tesz 3,3)

Evangéliumhoz / Jn 1,6-8.19-28
Keresztelő Szent János bizonyságot tett a világosságról, amely Jézusban, az emberré lett Igében teljesedett be. A zsidó hatóság kérdezi: "Ki vagy te?" János előbb tagadólag felel: Nem én vagyok; nem vagyok sem az Úr Fölkentje, sem Illés, sem a várt próféta (l. 5Mz 18,15; Jn 6,14). Az ezt követő igenlő válasz arra mutat, aki már ott van, de az emberek nem ismerik föl. Ott volt Ő János előtt is, és Ő jön János után is: az Úr, akinek János egyengeti az útját. Keresztelő János nagysága először azon meghívásában rejlik, hogy rámutasson a Megváltóra, de aztán abban a tökéletes hűségben is, amellyel betölti szent föladatát. (1,8: Jn 1,15.19-34; Mk 1,7 # "zsidók", 1,19: Jn 5,10.18; 7,1 # 1,21: Mal 3,22-23; Mt 17,10-13; 16,14; 5Mz 18,15 # 1,23: Iz 40,3)

Szentségre várva
Oly soká nem ismertük föl Krisztusunkat, mintha nem értettük volna meg, hogy hiszen itt van miközöttünk: akik az oltár köré gyűlünk, akik vesszük Őt; de itt van életünk napi vesződségei, munkái közt is.

Elmélkedés
"Ne szomorítsátok meg az Isten Szentlelkét." (Ef 4,30) Megragadja a lelkemet a gondolat, hogy megszomoríthatjuk őt. Ha megszomoríthatjuk, akkor hát szeret, törődik velünk. S valóban, mily mélyek megszomorodásai! Első a pokol, az ő "elbúsult haragja"; második a halál, mely a szép életre akarata ellenére szállt; harmadik a bűn, mert a "fegyelem Szentlelke elriasztatik az érkező hamisságtól" (Bölcs 1,4). Ha őt megszomorítjuk, akkor voltaképp magunk szomorodunk el; elvesznek lassanként igazi örömeink, melyek az Istennel telt lelkekben fakadnak; érzékünk, hajlamaink földízűek lesznek. Lélek, szellem, kegyelem átlátszó ködképekké válnak, s kiverődnek rajtunk az unalom s az öregség vonásai; meghasonlunk. Isten ments! Szolgáljunk az Úrnak "in laetitia" [örömben].

"A lelket el ne oltsátok" (1Tesz 5,19). A Szentlélek tűzláng, de a tüzet is ki lehet oltani; ki lehet ölni a lelket. A bocsánatos vétkek gyakori s könnyelmű elkövetése ki-kioltja a bensőség s ragaszkodás érzetét, lehűti ezt a finom, kényes lelket; "res delicata Spiritus" [kényes valami a Lélek]. Nem csoda, ha a könnyelmű lélek, mely kis bűnökkel nem törődik, halálos bűnbe is esik. Azért vigyázok, s minden készakaratos istenmegbántást kerülök; kényesnek kell lennem életemre.

El ne riasszátok a lelket... alacsony, nemtelen viselkedéstek által. Átérzem, hogy a Szentlélek figyelmet, készséget, előzékenységet érdemel, s nekem mindig az előkelő érzés e magaslatán kell állnom. A lélek is eldurvulhat, elvesztheti az érintetlenség méltóságát s a korrektség szépségét, s a Lélek indításait alig érzi meg. Íme, érzékenységem által a Szentlélek orgánuma lehetek, s ő bennem lakik, eszköze lehetek, s ő általam dolgozik; de lehetek tört lant s eliszaposodott laguna is. Figyelek tehát a Szentlélek indítására s sugallataira! (Prohászka: ÖM, 7:405; 163)

+

A mi Otthonunk a Mennyország. Úgy vagyunk e földön, mint általutazók valami szállodában. Ha valaki távol jár-kél, mindig a hazatérést, otthonát forgatja szívében. (Vianney Szent János)

forrás: Lay Ágota

Angyaljárás

Amikor reménytelenségbe vagyunk, vagy nem tudjuk eléggé megérteni mi is számunkra az Advent, a Krisztusvárás, a megváltás, megjelenik Gábriel angyal és elhozza nekünk is az örömhírt: "Örülj, kegyelembe fogadott! Az Úr veled van, áldása rajtad van. És mi is miként Mária, megdöbbenünk ezen a beszéden, de nekünk is szól az Úr "Ne félj, mert kegyelmet találtál az Istennél. Íme öröm lesz benned, ez az öröm Jézus, aki nagy lészen és a Magasságos Fiának hívják majd. "Miként Mária mi is megkérdezzük "Hogyan lehetséges ez hiszen bennünk a sötétség, bűn, békétlenség, harag, reménytelenség, félelem, feszültség... honol. Az angyal majd így válaszol "A Szentlélek száll te rád és a Magasságosnak ereje árnyékoz meg téged, ezért amit lelkedbe hordozol, szentnek hívatik, Isten Fiának. És íme mások is, akik a világ szemében a békétlenség fiai, magukba hordozzák ezt az örömet, mert Istennél semmi sem lehetetlen." Mi is Máriával mondjuk ki: "Ímhol az Úrnak szolgálója, legyen nekem a beszéded szerint" és ENGEDJÜK MEGSZÜLETNI SZÍVÜNKBE AZ ÖRÖMÖT, JÉZUST.

Mikor ez az öröm betölti bensőnket mi is mondjuk: "Lelkem magasztalja az Urat, és szívem ujjongjon megváltó Istenemben, mert rátekintett alázatos szolgájára. Lám mostantól fogva boldognak hirdet minden nemzedék, mert nagyot tett velem a Hatalmas és Szent az Ö neve. Irgalma nemzedékről nemzedékre az istenfélőkkel marad. Karja bizonyságot tett hatalmáról."

Egy karácsonyi történet
("valahol"... "messze"...)

Csupán néhány nap választott el karácsonytól. Az ünnep szelleme még nem igazán vett lakást bennem, a houston-i bevásárló központ parkolóján pedig több kocsi el sem fért volna. Bent az áruházban a helyzet még rosszabb volt. Minden folyosó tömve volt bevásárlókocsikkal és az utolsó percben ajándékot keresőkkel.

Miért jöttem én ma ide? kérdeztem magamtól. Lábaim majdnem annyira fájtak, mint a fejem. Össze volt nekem írva azon emberek listáját, akik közül legtöbben azt mondták, nem várnak semmit - pedig nagyon is jól tudtam, zokon vennének, hogy ha esetleg rájuk ne gondolnám. Bosszantó egy feladat, olyan emberek számára ajándékot venni, akiknek lényegében mindenük megvan, s ráadásul azt mondogatják: nem kellet volna költekeznem. Sikerült is összepakolnom néhány holmit a kocsimba, így haladtam a legrövidebbnek tűnő sor felé. Ez is legalább húszperces lesz.

Előttem két kölyök várakozott. A fiú talán már 10 évet számolt, a leányzó 5 év kerüli lehetett. A srác kabátja ronda volt. Óriási teniszcipőjében és jócskán rövidke farmerében lógott a lába, kezében néhány összegyűrődött bankjegy. A leányzó ruhája sem volt különb. Haja egyetlen göndörödő fürt volt, arcán valami vacsoraféle maradványa mutatkozott. Kezében áhítattal tartott egy pár arany színű házipapucsot. A hangszórókból zúgó karácsonyi nótákhoz hamisan, de boldogan zümmögött.

Amikor végre ránk került a sor, a leány óvatosan a pénztáros elé helyezte kincsét. "6 dollár 9 cent lesz", mondta utóbbi, miközben a fiú összegyűrődött pénzecskét igazította. Végeredményül 3 dollár 12 cent gyűlt össze. "Azt gondolom, vissza kell tegyük a helyébe", mondta bátran. "Máskor visszajövünk, talán holnap." Ekkor a kislánynál hirtelen zokogás tört ki. "De Jézuska imádta volna azt a papucsot!" sírdogált. "Ne sírjál", parancsolta bátyus, "megyünk és összedolgozzuk a maradékot, aztán majd visszajöhetünk."

Közben gyorsan 3 dollárt odanyújtottam a pénztárosnak. Ezek a gyerekek majd' fél órát töltöttek a sorban, ráadásul Karácsony van. Hirtelenül két kezecske megölelt és megszólalt egy gyerekhang: "Köszönöm szépen, uram!" Rákérdeztem: "Mire gondoltál, amikor azt mondtad, hogy a Jézuska imádta volna azt a papucsot?" A fiú először válaszolt: "Édesanyánk nagyon beteg, a mennyországba fog menni. Apu mondja, lehetséges, hogy még Karácsony előtt Jézussal lesz." Most a lány folytatta: "A vasárnapi iskolában azt mondta a bácsi, hogy a mennyországban az utcák színtiszta aranyból valók, úgy mint ez a papucs. Anyu majd szép lesz, amikor az arany utcákon sétál benne!" Már nem bírtam magammal, amikor könnyáztatott arcába néztem. "Igen", válaszoltam, "biztos vagyok benne."