Zenepavilon

A hamarosan megszólaló, kecses és elbűvölő koncert hallatán az az érzésünk támad, mintha egy újonnan fölfedezett Mozart-zongoraversenyt hallanánk az utolsó salzburgi évekből. Nem is egészen alaptalanul! Ennek az F-dúr zongoraversenynek az a Carl Stamitz a szerzője, akit jobbára klarinétversenyeiről ismerünk. A komponista egy cseh eredetű muzsikusdinasztiában látta meg a napvilágot 1745-ben, és nem is akárhol! Atyja, Johann Stamitz a nevezetes mannheimi zenekar koncertmestereként számos zenei újdonságot állított követendő példa gyanánt a világ muzsikusai előtt, élükön a híres és hatásos „mannheimi crescendóval”. Az általa divatba hozott szimfóniastílust egyenesen „német szimfónia” néven tarották számon Európa-szerte. Fia, Carl ugyancsak hegedűsként és virtuóz brácsásként működött közre az együttesben. Sikeres koncertkörutakat tett Oroszországtól Angliáig, majd egy időre Párizsban telepedett le, míg végül a jénai zenekar élén tevékenykedett. Utazásai nem maradtak nyom nélkül zenéjében: a virtuóz francia concerto-stílust elegyítette a német szimfóniastílussal. Mozart sohasem tagadta, mekkora hatást gyakoroltak rá a Mannheimben megismert zenei mesterfogások. Minthogy azonban az idősebb mester tíz esztendővel túlélte Mozartot, az sem kétséges, hogy rá is hatottak a salzburgi-bécsi kolléga alkotásai. Zenepavilonunkból ma tehát egy kimondottan salzburgi hangulatú zongoraverseny hangjai szállnak: még a második tétel concertáló hegedűszólója is a Mozart-művek világát idézi. A szólista Elena Pinciaroli, a hegedű Csányi Viktor kezében, a Rami Musicali zenekar élén Filippo Conti.

Zenepavilonunkból ma igazi májusi muzsika szárnyal minden idők egyik legnépszerűbb énekegyüttese, a King’s Singers előadásában. De hisz a hamarosan fölcsendülő madrigálok maguk is az emberi kultúra nagy tavaszi virágba borulásának, a reneszánsznak színpompás virágai a XVI. századból. Mint az köztudomású, a középkor hierarchikus, vallási világnézetét ekkor a teremtett világ szédült ámulata váltotta fel. Ahogyan a gótikus katedrálisok eget ostromló tornyai helyett a reneszánsz jobban vonzódott a horizontális architektúrákhoz és a derűs nyugalomhoz, a korszak énekelt muzsikája is kitárta kapuit a hétköznapi emberi érzések előtt. Amit a kóruspolifónia istentiszteleti célból kiérlelt, a szólamok harmóniái és ellentétbe kerülése hamarosan olyan témák kifejezőjévé váltak, mint a tavasz örömei, a jóféle étkek és italok, a tájak szépsége, a katonai hőstettek – és mindenekelőtt természetesen a szerelem. Ami nem tartózkodó, szinte vallásos lovagi szerelem immár, hanem vérpezsdítő, dévaj kacérság. Különös, hogy – akár a tavasz – az új ízlés szinte egyidőben hódította meg Európa minden szegletét. Része volt ebben ama ténynek, hogy a kor legjelesebb szerzői a római újítók, Palestrina és társai hatásos szólamvezetését igyekeztek követni. Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy karakteres nemzeti iskolát alakuljanak ki a műfajon belül. De hisz a madrigál szó az anyanyelvre utal: latin zsoltárok helyett immár olasz, francia, német, angol vagy épp spanyol nyelven szárnyal az ének, és a különféle nyelvek sajátos hangsúlyai természetesen a maguk képére alakítják az eldalolt verset. Az első két madrigál minden zenei újítás bölcsőjét, Itáliát idézi meg.

Utunk folytatása során a brit szigetekre rándulunk, ahol az angol reneszánsz két óriása, Dowland és Byrd kalauzolnak.

Frankhonba és flamand vidékek felé vesszük az irányt. Janequin mester a háború forgatagát foglalja madrigálba, a nagy Orlando di Lasso az élet apró gyönyörűségeit énekli meg.

Még a szigorú spanyol királyság sem maradhatott érintetlen a madrigál térhódításától. Míg a királyi kápolnákban tovább zengenek Victoria misztikus kórusai, a világi dalárdák még Dávid királyt is esendő emberi lényként éneklik meg.

A King’s Singers reneszánsz körutazása német földön ér véget, ott is valami csapszékben vagy tánchelyen, ahol bizony még a templomi énekek parodizálására is akad példa.

Megejtő, leheletkönnyű, aranyfényben ragyogó gyorstételek virtuóz, mégis könnyed szólóval és lágyan hömpölygő zenekari kísérettel – köztük pedig egy sóvárgó lassútétel… A képek nyelvén megfogalmazva: szikrázó fénytörések és szivárványos vízpára. Kedves Hallgatóink! A zenekedvelők mindebből már sejthetik: Zenepavilonunkat ma Velencében állítjuk föl. Méghozzá a barokk legtündöklőbb szakaszában, az 1700-as évek derekán. A tenger királynőjének káprázatos látványához méltó zeneéletet három fölülmúlhatatlan muzsikus neve fémjelzi: Albinoni, Caldara, Vivaldi. Mindhárman megszámlálhatatlanul ontják a remekműveket, amelyek nem csupán a korszak zenei divatjának meghatározó mintaképei, de telisteli vannak zenei leleménnyel. Miközben, mint az tudvalévő, a XVIII. század muzsikája teljességgel alkalmi, praktikus jellegű. A komponisták ekkor még nem nagyívű szerzői elképzelések nyomán, hanem a napi felhasználói igények függvényében választanak műfajt és előadói apparátust. Az 1671 és 1750 vagy 1751 között élt Tomaso Giovanni Albinoni, aki elsősorban hegedűversenyeiről ismeretes, most épp oboaszólóra komponál, minden bizonnyal egy tálentumos oboista számára. Különös, hogy Albinoni neve mindmáig egy olyan Adagio révén ismert a leginkább, amelyet valójában nem ő, hanem bizonyos Remo Giazotto komponált a huszadik században, állítása szerint egy Albinoni-töredék nyomán. Amint az is jelképes, hogy Albinoni egykor roppant népszerű, mintegy ötven operája mára elmerült a feledés tengerében – ahogyan az, Velencéről lévén szó, nem is meglepő. Míg fölfedezik őket a barokk opera specialistái, hallgassunk meg kettőt Albinoni oboakoncertjeiből Anthony Camden és a Londoni Virtuózok zamatos felvételéről, John Georgiadis vezényletével. Elsőként a 11., B-dúr versenyművet.

Következzék a 8., g-moll koncert Albinoni opus 9-es sorozatából.

Amikor az 1901 és 1999 közt élt Joaquin Rodrigo 1940-ben megírta Aranjuezi koncertjét, talán maga sem gondolta, hogy a klasszikus zeneirodalom egyik legnépszerűbb remekével ajándékozza meg a közönséget. Ahogyan mestere, Manuel de Falla, Rodrigo is a spanyol folklór rejtett tartalékait kívánta megismertetni a világgal. A spanyol folklór elmaradhatatlan kelléke, a gitár akkoriban még egyébként sem rendelkezett túl széles koncerttermi repertoárral, hisz eredendően népi hangszer, a szegényebb rétegek instrumentuma volt. És épp a népzenét átforrósító indulat, rusztikus szenvedély és feszültség nyitotta meg előtte a klasszikus zene világát! Rodrigo egzotikus hangszerelésének hála ez a gitárverseny szinte árasztja a spanyol vidék romantikáját, balladáit és baljós előérzeteit. A szólista Ernesto Bitetti, a Philharmonia Zenekar élén Antoni Ros-Marbá.

Aligha létezik zenei műfaj, amely jobban illene egy Zenepavilon műsorára, mint az operavariáció. Hisz a frisseiben bemutatott operák melódiái – akárcsak a mai slágerek – futótűzként terjedtek, hangrögzítés nem lévén azonban nem volt más módja az újbóli meghallgatásuknak, mint a különféle, kisebb apparátusra készített átiratok terjesztése. Ma azonban nem csupán afféle opera-potpourrit hallunk, a legnépszerűbb áriák láncolatát. De hisz a szerző a variációk műfajának egyik legnagyobb mestere, Beethoven. Számára a népszerű melódiák inkább csak ürügyül szolgálnak arra, hogy a végletekig vigye az alaptémák továbbfejlesztését a legkülönfélébb modorban. Különösen igaz ez a két saját hangszerére, cselló és zongora kettősére szerzett variációk esetén. Beethoven persze igyekszik minőségi alapanyagot választani. Ezúttal két részletet Mozart Varázsfuvolájából. Beethoven sohasem tagadta, hogy bámulattal adózott Mozart formaművészetének. A c-moll zongoraverseny hallatán egy ízben azt mondta: sosem érünk a nyomába. Ám nem is ez volt a célja! Beethoven egészen új utakat jelölt ki a zene fejlődésének, mint Mozart – a fültanúk szerint már zongorajátékában is megmutatkozott az alapvető eltérés kettejük zenei karaktere között. Hogy személyesen találkoztak-e valaha, mindmáig viták tárgya, az ellenben tény, hogy amikor – a Mozart halálát követő évben – Beethoven Bécsbe telepedett, pártfogója, Waldstein gróf e jókívánsággal bocsátotta útjára: „Haydn kezéből nyerjen beavatást Mozart szellemébe.” Nos, Mozart beavatási operájának két Beethoven-variációja mindennél ékesebben bizonyítja, miként vált a nagy példakép zenéje a nagy követő saját muzsikájává. 1956-ben készült, legendás fölvételünk művészei: Ludwig Hoelscher, Elly Ney. Először Papageno belépőjének variációit játsszák.

Következzék Pamina és Papageno kettőse A varázsfuvola második felvonásából – úgy, amint Beethoven keze alatt átment hét metamorfózison.

Urunk kínszenvedésére emlékezve Anyaszentegyházunk évszázadok óta Jeremiás próféta siralmait imádkozza Nagycsütörtök estétől Húsvét vigíliájáig, azaz a Megváló Getsemáné-kerti virrasztásától a Föltámadásig ívelő szent időszakban. A szenthagyomány akként tekint a Szent Város pusztulását megjövendölő prófétai fohászokra, mint amelyek Krisztus test szerinti valójának elpusztításában teljesedtek ki és amelyek a halál völgyéből kiáltanak a megváltás reményéért. Az évszázadok során számtalan egyházi zeneszerző vette munka alá a jeremiási szövegeket. A reneszánsz kóruspolifónia korában különösen megejtő változatok keletkeztek, hisz a többszólamú ének egyszerre alkalmas a szöveg meditatív átelmélkedésére és a próféta által megjövendölt szenvedés, elvettetés lelki dimenzióinak, e pokoljárásnak teátrális érzékeltetésére. A Palestrina-iskola olyan óriásai, mint Tomás Luis de Victoria vagy Carlo Gesualdo megejtően illusztratív kórusművekké formálták a Siralmakat. Mai komponistánk, az 1505 körül született és 1585-ben elhalálozott Thomas Tallis, aki az államvallássá előlépett angol reformáció korszakában tartotta életben a katolikus liturgia és a római többszólamú kóruséneklés szellemiségét, ugyancsak az érzelmi hatáskeltés mestereként dolgozta föl a szövegeket. Azt már csak a korabeli Anglia egyháztörténetének alapos ismerői tudják, hogy a zeneszerző a lerombolt Jeruzsálem képében a sok szenvedést kiállt angol katolicizmus siralmait is meg kívánta fogalmazni. Friss, egy esztendeje megjelent fölvétellel várja Önöket a nagypénteki Zenepavilon. A The Gesualdo Six énekegyüttes élén Owain Park.

Különös eljátszani a gondolattal, hányféle tényező alakítja a művészetek – köztük a zene – történetét. Ha például Nagy Frigyes porosz király történetesen nem fuvolán, hanem brácsán, csellón vagy klarinéton játszik, egészen biztosan másként alakult volna a fuvolaversenyek és –szonáták aránya a XVIII. század zenéjében. A hamarosan fölhangzó, csinos és mutatós zenemű sem született volna meg, ha szerzője, az 1775-ben Rouenban született Francois-Adrian Boieldieu nem lát fizetőképes keresletet az efféle látványos szerzeményekre az 1800 körüli Párizsban. Komponistánk – fiatal kora ellenére - ekkor már számos vígopera sikerszerzője. Hogy azonban a párizsi akadémia tanára lehessen, ehhez egy időre búcsút kellett intenie szülőhazájának, és a szentpétervári cári udvar szolgálatába kellett állítania tehetségét. A megbecsülést végül nem maradt el: a francia Mozartként is emlegetett Boieldieu a Becsületrend Lovagjaként távozott az élők sorából, 1834-ben. Zenepavilonunkat ma C-dúr Hárfaversenyének hangjai töltik meg. A szólista Jutta Zoff, a drezdai Staatskapelle élén Siegfried Kurz.

Zenepavilonunkat ezen a tavaszi délutánon Mozart szórakoztató céllal íródott, derűs kamaramuzsikája tölti meg. Hisz bécsi klasszika ide, bécsi klasszika oda, mégiscsak a kedélyességéről ismert császárvárosban járunk, ahol nem csupán a szalonok és koncerttermek, de szép időben a parkok, sétaterek – és természetesen a zenepavilonok is elsőrangú, kifinomult zeneszóval csalogatnak. Amikor Mozart 1784-ben befejezte az Esz-dúr zongoraötöst, imígyen adott hangot megelégedettségének: „A legszebb, amit valaha írtam.” Ami nem kis dolog egy olyan komponista tollából, aki ekkor már tekintélyes szimfonikus és operai életmű alkotója. A kvitett záróallegrójának előadói: Alfred Brendel - zongora, Heinz Hollinger - oboa, Eduard Brunner - klarinét, Hermann Baumann – kürt és Klaus Thunemann – fagott.

Négy évvel későbbről, 1788 őszéről való a G-dúr zongoratrió, amely ugyancsak a kifinomultság és a súlytalanság remeke. A Beaux Arts Trió tagjai: Menahem Pressler - zongora, Daniel Guilet - hegedű, továbbá Bernard Greenhause.