Miért szeretem?

Amikor 1973-ban meghalt W.H. Auden, a vezető angol költő. A Time magazin "A szorongás bölcse" címmel hosszú nekrológot közölt W. H. Audenről, amely utalt A szorongás kora (1947) című könyvére. Az alapvető emberi félelem, amelyet Auden az egzisztencialista filozófia értelmében tanult meg meghatározni, költészetében sokféle formában ölt konkrét formát. Az egyik ilyen formára közvetve az angolszász költészet hatott. Auden számos versében felhasználja az óangol irodalmi szövegek témáit és versformáit egyaránt.

Erre jó példa "A vándor" (1930) című verse, amelynek címe pontosan megegyezik a leghíresebb óangol siratóének címével. Itt olyan jelzőket használ, mint a "sea-dingle" (szó szerint egy völgy a tengerben, azaz egy olyan hely, ahol a víz mélyebb és esetleg veszélyesebb), "halaknak való helyek" (a tenger) és "helytartók" (ajtók). Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy W. H. Auden "A vándor" című verse a 13. századi angol lírával rokon. Ez a vers először 1930-ban jelent meg. A "Sawles Warde" című művében.

Auden verse személytelenebb, mint a régi angol: a második strófa rövid zárlatát leszámítva a vándort nagy távolságból látjuk, és a végén a hangsúly nem rajta van, hanem "szorongó házán, ahol a napokat számolják" és az örömön, amellyel a visszatérését fogadják. Az utolsó strófa, "Mentsd meg őt az ellenséges ..." természetesen egy ima, bár nem konkrétan senkihez szól, és az egzotikus tigris az északi témáról való kiterjesztésre ad példát. Auden elsősorban az eszmék költője. Ezért a témáinak megfelelő nyelvet használ – magán- és közéleti versekben egyaránt. Dikciója jól illik pszichológiai, társadalmi, politikai, vallási és filozófiai témáihoz. Költészetében a nyelvet alkalmas médiumként műveli a különböző fogalmak és eszmék kifejezéséhez. Noha dikciója főként fogalmi jellegű, mégis hangja kimondottan lírai. Lakatos Kálmán magyar fordításban tetten érhetjük mindkét jellemzőt.