Zenei kincsestár

Apja az ismert hegedűművész, Michelangelo Abbado volt. Tanulmányait szülővárosában,
a Milánói Konzervatóriumban és a Bécsi Zeneakadémián végezte, 1968-tól 1986-ig a Milánói Scala karmestere, és művészeti igazgatója volt. Nemzetközi ismertségre akkor tett szert, amikor 1963-ban megnyerte a Dimitri Mitropulosz emlékére rendezett karmesterversenyt: lehetőséget kapott, hogy 5 hónapig a New York-i Filharmonikusokkal dolgozzon. Hamarosan elismert együttesek zeneigazgatójaként tevékenykedett: a Londoni Szimfonikus Zenekarban, az Európai Közösségek Ifjúsági Zenekarában, a Bécsi Állami Operában, a Bécsi Filharmonikusoknál. Őt választották Herbert von Karajan utódjaként a Berlini Filharmonikusok élére, majd átvette a Salzburgi Ünnepi Játékok vezetését is. Lemezfelvételeivel a legnagyobb díjakat nyerte el. Az ifjúság sorsát kezdettől szívén viselte: 1978-ban megalapította a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekart és az Európai Kamarazenekart. Műsorperceinkben ez utóbbi együttessel készült Schubert műveket: a Rosamunda nyitányt és a Balettzenét idézzük fel.

A zeneszerző a nagy gondolatokat felvető nyitó tételek, a víziószerű "lassúk", a groteszk
scherzók és a sodró erejű, energikus záró tételek mestere volt. A Bartók Bélát és Kodály
Zoltánt követő nemzedék egyik legfigyelemreméltóbb tagja 45 évvel ezelőtt halt meg, életének
hatvanhatodik évében. Egyike volt a legtépelődőbb-vívódóbb s egyúttal a legetikusabb magyar zeneszerzőknek. Kedvenc hangszeréhez fűződő bensőséges kapcsolatáról vall az 1951-ben írt Klarinétszerenád, Concerto című zenekari művében pedig József Attila lelki-szellemi portréját rajzolja meg.

Ha Szent Iván-éj, akkor Szentivánéji álmok a Zenei Kincsestárban. Csakhogy péntek lévén, állandó régizenei rovatunkban nem a jól ismert, Mendelssohn-féle dallamokkal! Paul Hillier a legkiválóbb angol régizenészeket – a Hilliard Együttest, a Londoni Barokk Együttest, a Swanne Alley Muzsikusait, továbbá Emma Kirkby szoprán énekesnőt és Anthony Roole lantművészt – mozgósította, hogy közös erővel keltsék életre Shakespeare korának zenéjét, különös tekintettel a színpadon is hatásos táncokra, hangszeres fantáziákra és dalokra. A Shakespeare-kori hangzás fölidézése már csak azért is igen indokolt, mivel Szent Iván éjjelének megünneplése az Erzsébet-korban alig is különbözött attól, amit Shakespeare a színpadra álmodott: jelmezbál, alakoskodás és féktelen tréfálkozás járta, ami mellől nem maradhattak el a kor népszerű dallamai sem.

Különös, de az orosz romantika egyik nagy zeneszerzője, az orosz nemzeti iskola alapvetője voltaképp nem hivatásszerűen foglalkozott a muzsikával. Az 1833 és 1887 között élt Alekszandr Porfirjevics Borogyin – habár házasságon kívül született – egy grúz herceg fiaként a felső tízezer gyermekeinek kijáró neveltetésben részesült, ami magában foglalta a zenei képzést is. Tehetségére jellemző, hogy már gyermekkorában kiválóan zongorázott, fuvolázott és csellózott – mindemellett pedig a komponálással is megpróbálkozott. És bár sebészetet tanult – később a sebészeti akadémia professzora lett Szentpétervárott -, Balakirevvel, Rimszkij-Korszakovval, Muszorgszkijjal és Cézar Cuival alakították meg az orosz komolyzene első igazi műhelyét, az Ötök csoportosulását. A szakirodalom szerint a csoport tagjainak többé-kevésbé műkedvelő volta, az akadémiai köröktől való függetlensége tette lehetővé, hogy szembehelyezkedjenek a Rubinsteinek által fémjelzett, németes zenei iskolával. Hogy a zeneszerzésre csak afféle kedvtelésként tekintett, a töredékes formában utána maradt művek egész sora bizonyítja. Máig játszott operáját, az Igor herceget például Rimszkij-Korszakov és Glazunov fejezte be. Ma este fölhangzó 2., h-moll szimfóniáját Muszorgszkij a „Hősi” jelzővel illette. Az orosz melodikában és pompázatos hangszerelésben tündöklő szimfónia hét éven át formálódott, benne a szimfonikus irodalom egyik legvarázslatosabb lassútételével. Megszólaltatója ma a Seattle-i Szimfonikus Zenekar, élén Gerard Schwarz karmesterrel.

Az utókor meglehetősen igazságtalan egyes zeneszerzőkkel szemben. Még akkor is, ha az igazságtalanság mögött voltaképp a népszerűség húzódik meg. Amikor például egy szerző nevéhez egyetlen, sláger számba menő alkotását társítjuk, míg életműve többi területére szinte a feledés fátyla borul. Joaquín Rodrigóra például többnyire az Aranjuezi koncert zeneszerzőjeképpen gondolunk. Pedig az 1901 és 1999 között élt spanyol szerző számos versenyművet, operát, gitárdarabot és kórusművet alkotott – nem is szólva jószerével ismeretlen zongoradarabjairól, amelyeket a 60-as években maga játszott lemezre. Ami már csak amiatt sem csekélység, mivel Rodrigo 3 évesen elveszítette látását. Párizsi tanulmányai során Paul Dukas volt a mestere, így nem meglepő, hogy a spanyol szerzőktől szinte kötelezően elvárt szenvedélyes népi ritmika és melodika mellett a francia avantgárd stílusjegyeire ismerünk a máris fölhangzó Négy Zongoradarabban. Ravel és de Falla erőteljes hatása mellett azonban nem ok nélkül feltételezzük, hogy a barokk billentyűs szerzők emléke is ott kísért a tételekben.
A Bermeja-torony árnyékában című, elragadó szerzeményben Rodrigo ismét a francia modernek modorában fogalmaz – ezúttal talán leginkább Debussy világát ötvözve a spanyol népzenével.
Joaquín Rodrigo nosztalgikus Kasztíliai szonátái közül játssza el a 4. és az 1. szerzeményt.

Az 1843 és 1913 között élt, Prágában született, ám német származású zeneszerzőt, David Poppert mifelénk csak Popper Dávidként volt szokás emlegetni abban a legendás korszakban, amikor a pesti Zeneakadémián európai rangú zenei élet zajlott. A bécsi udvari opera első gordonkásaként és turnézó virtuózként már hírnevet szerzett, amikor meghívást kapott a pesti akadémia csellótanszékének vezetésére. A virtuozitásáról híres Popper ettől fogva Pesten folytatta oktatói tevékenységét és a muzsikálást – egyebek közt Hubay Jenővel megalakított vonósnégyese révén, de az akadémiai zenekar élén is ő állt. Brahms c-moll trióját a szerzővel hármasban mutatták be Pesten. Popper négy gordonkaversenye segít felidézni a maga korában újszerű játékmodorát, amely temperamentumáról és puhaságáról volt nevezetes. Most az 1871-ben közzétett, 1., d-moll koncertet halljuk, amely csakugyan látványos és képzeletgazdag. A szólista a kiváló osztrák csellóművész, Martin Rummel, a Pardubicei Cseh Kamaraszimfonikusok élén az új-zélandi karmester, Tecwyn Evans.

Következzék a nyitótétel, az Allegro moderato Popper 1900-ban keletkezett, 4., h-moll gordonkaversenyéből, ezúttal zongorakíséretes változatban. Martin Rummel partnere Mari Kato japán zongoraművésznő.

Offenbach: Párizsi élet - részletek
Előadja a Monte Carlo-i Szimfonilus Zenekar, vezényel: Manuel Rosenthal.
Offenbach: Orfeusz az alvilágban - nyitány
Elődja a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar, vezényel: Hollerung Gábor.
Offenbach: Hoffmann meséi - Antonia románca
Előadja: Orosz Júlia és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, vezényel: Erdélyi Miklós.

Az Operaházban 1937. május 25-én debütált Verdi Rigoletto című operájában, Gilda szerepében. Három évtizeden át a társulat vezető koloratúraszopránja volt. Hangjának árnyalatgazdagsága, játékának kifinomult líraisága és virtuóz technikája révén hihetetlen szuggesztivitással alkotta meg hősnőinek zenei és drámai karakterét. Csillogóan szép hangját Rosina, Norma, Gilda és Olympia szerepében idézzük fel. Közreműködik a Magyar Rádió Ének- és Zenekara, a Magyar Állami Operaház Zenekara Kóródi András, Komor Vilmos és Varga Pál vezényletével.

Pályájának csúcspontja a Lamberto Gardelli vezényelte Manon Lescaut volt, ahol akkori
feleségével, Házy Erzsébettel igazi álompárost alkottak. De volt az Aida, A trubadúr,
A végzet hatalma, a Traviata, az Otello, a Carmen, a Bánk bán, a Hunyadi László, vagy
A nürnbergi mesterdalnokok, a Bajazzók és a Parasztbecsület hőse is. Szárnyaló tenorját
Radames, Turiddu, Canio, Des Grieux, Hunyadi László és Bánk bán szerepében idézzük fel.
Közreműködik: Házy Erzsébet, a Magyar Állami Operaház, valamint a Magyar Rádió Zenekara
Erdélyi Miklós és Lamberto Gardelli vezényletével.

A Zenei Kincsestárban a hangrögzítés történetének talán legnépszerűbb trombitaművésze, Maurice André fölvételeiből válogatunk. Kezdetként mindjárt egy ritkaságot magyar partnerekkel. Hisz a trombitaversenyek virtuóz szólistája Bach 2., F-dúr Brandenburgi versenyében Bernard Schenkel oboaművésszel, Maxence Larrieu fuvolistával és Rolla János hegedűművésszel osztozik a szólista szerepkörön. Körülöttük pedig a Liszt Ferenc Kamarazenekar.

Amikor a trombitára szerzett termést már-már teljes egészében repertoárjára illetve lemezekre vette, Maurice André nem habozott felkutatni a trombitára alkalmazható műveket. Így készült el Benedetto Marcello d-moll oboaversenyének trombitás átirata, amelyet most a Londoni Filharmonikusok közreműködésével, Jesús López Coboz vezényletével hallunk

Gárdonyi Zoltán: Mily szerelmetesek a Te hajlékaid
Előadja a Ráday Kollégium Vegyeskara, orgonán közreműködik és vezényel: Máté János.
Gárdonyi Zoltán: Szenvedésből szabadulásra
Előadják a Debreceni Református Kollégiumkórusai, vezényel: Berkesi Sándor.
Gárdonyi Zoltán: Nem halok meg, hanem élek
Előadja a Palló Imre Énekkar, vezényel: Cseri Zsófia.

Különleges zenei élményben és szellemi kalandban lehet részük, ha velünk tartanak a Zenei Kincsestárban. Nem csupán amiatt, mivel egy ismert és népszerű komolyzenei darabot hallunk szokatlan megszólaltatásban. Az 1860 és 1909 között élt Isaac Albéniz az első Európa-szerte ismert spanyol nemzeti klasszikus zeneszerző gyanánt elsőként szerzett megbecsülést a zenei szalonokban és a koncerttermekben hazája folklórkincsének. Zongoraciklusai és szvitjei mind eredetiben, mind zenekari hangszerelésben igen népszerűek, és új minőséget kölcsönöznek a spanyol népies muzsikának, amely javarészt gitáron szólalt meg eredeti elhangzási helyén: utcákon, tereken, ivókban és útmenti fogadókban. Giuseppe Feola igazi bravúrra vállalkozik a hamarosan fölhangzó fölvételeken, hiszen gitáros átiratban játssza Albéniz Spanyol szvitjének illetőleg Spanyol dalainak részleteit. Ezáltal részint jobban kidomborodnak a komponistát megihlető gitártónusok és ritmika, a feladat ugyanakkor nem mindennapi, hisz gitáron kell reprodukálni mindazt, amit Albéniz a jóval szélesebb lehetőségekkel rendelkező zongorára illetőleg nagyzenekarra álmodott meg. Kívánunk Önöknek kellemes képzeletbeli barangolást Sevilla, Granada és Cádiz holdfényben fürdő sikátoraiban!

Szerda esti zongorabérletünkben valódi ritkaságokat hallhatunk Leif Ove Andsnes remek előadásában. Az 1865 és 1931 között élt Carl August Nielsen, a dán klasszikus zene legjelentősebb alakja ugyanis elsősorban hat szimfóniája révén ismert a zenekedvelők körében. Ez a hegedűművészként, karnagyként, karmesterként és a dán folklór feldolgozójaként is tevékeny zeneszerző úgy alkotta meg jelentékeny életművét, hogy zenei tanulmányai és működése teljességgel szülőföldjéhez kötötték. Egy apró szigeten, népes családban cseperedett föl, és éppúgy természetes közege volt a népzene, mint a klasszikusok. Már gyermekként Mozart- és Beethoven-műveket hegedült. Chaconne-ja arra vall, hogy igen alaposan elmélyült a barokk mesterek kompozíciós módszereiben.

Nielsen élete a későromantikától a huszadik századi művészeti forradalmakig ívelő korszakra esett, így - bár nem szakadt el a tonalitástól és a melodikus szemlélettől – a modernitás őt is megérintette. Példa erre a most következő, izgalmas Három zongoradarab.

Carl Nielsen zongoraművei közül ma befejezésül az ötletparádénak is mondható Hat humoreszk-bagatell hangzik föl.

A XX. század első felének Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett egyik legjelentősebb magyar zeneszerzője, népzenekutatója és zenepedagógusa, – általában így határozzák meg Lajtha zenetörténeti helyét. A kép azonban ennél jóval árnyaltabb, hiszen zongoraművész volt, karmester, egyházzenész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, hangszertörténeti szakember, a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakja, hazai és európai tudományszervező. Életének sok-sok szála összetéveszthetetlenül egyedi szövedéket alkot. S bár munkássága sok tekintetben valóban rokon a nála egy évtizeddel idősebb Bartókéval és Kodályéval, legalább ugyanannyira különbözik is az övékétől. Máig tartó mellőzöttsége, meg nem értettsége nagyrészt éppen annak köszönhető, hogy egészen egyéni utat járt be. A műsorban felhangzó, erdélyi ihletésű X. vonósnégyest és az Op.56. III.szvit Allegretto tételét idézzük fel a Tátrai Kvartett és a Pécsi Szimfonikus Zenekar előadásában. Vezényel: Nicolás Pasquet

Noha a művészettörténet – beleértve a zene történetét is – zárt történelmi korszakokban és stílusirányzatokban gondolkodik, a történelem és az élet törvényszerűségeinek folytán léteznek nehezen besorolható vagy épp átmenetinek tekinthető időszakok, amelyek nem fordítottak még hátat egészen a korábbi kifejezésmódoknak, ám a következő nagy korszak markáns stílusjegyei sem kristályosodtak ki még igazán. Ilyen, korok és stílusok határmezsgyéjén alakul ki például a rokokó vagy a biedermeier, de a ma felidézett zenei irányzat, a gáláns muzsika is. Gyökerei a barokkba nyúlnak, de annak szeszélyes és szenvedélyes lelkületét némiképp visszafogottabb, kecsesebb tónus váltja föl. Nem a bécsi klasszika letisztultságra, harmóniára és fenségre törekvő világa ez még, de messze jólfésültebb már a pár évtizede még divatos barokknál. Úgy is fogalmazhatnánk: az arisztokratikus reprezentáció és fényűzés szerepét a nagypolgári elegancia veszi át. Nem véletlen, hogy a magyarul talán kellemdúsnak nevezhető, gáláns iskola egyik úttörője a londoni Bach-fiú, Johann Christian, aki egészen más közönség egészen más igényeit szolgálja ki, mint atyja és tanítómestere. Bizonyosság rá az Op. 7. No. 5-ös, Esz-dúr billentyűsverseny, amelyet Elena Pinciaroli mutat be a Rami Musicali Kamarazenekar és Filippo Conti karmester közreműködésével.

A következő gáláns zongoraverseny szerzője a Johann Christian Bachnál mintegy másfél évtizeddel később élt, ugyancsak korszakok határán alkotó Luigi Boccherini. A szerzőjére jellemző humortól sem mentes koncert hangneme ugyancsak Esz-dúr, a szólista ez esetben David Boldrini.