A vasárnap muzsikusa

A vasárnap muzsikusa ma egy nemrégiben feltűnt ígéret: a Lahav Shani. Az izraeli muzsikuscsaládból származó zongoraművész-karmestert a tavalyi Beethoven-centenárium alkalmából tisztelte meg első albumával a Warner Kiadó, azonban ezt megelőzőleg már elnyerte Zubin Mehta, később a Rotterdami Filharmonikusok bizalmát is. A nagyszerű karmester nem csupán szólistaként, de karmesteri asszisztenseként is foglalkoztatta a fiatal művészt, a rotterdami együttes pedig több közös fellépésük után első karmesteréül választotta, névtelen szavazással. Lahav Shani 2013-ban megnyerte a Gustav Mahler Karmesterversenyt. 2015-ben a Bécsi Szimfonikusok élén mutatkozott be, és még ugyanabban az esztendőben a Bécsi Filharmonikusok pulpitusára is fölléphetett Franz Welser-Möst helyettese gyanánt. A zenekar első vendégkarmesteri fölkéréssel jutalmazta a művészt a közös sikerért. Ma rotterdami együttese élén mutatkozik be Kedves Hallgatóinknak karmesteri és szólista minőségében Beethoven úgynevezett középső periódusának két remekével. Elsőként az 1812-ben befejezett, 7., A-dúr szimfóniát játsszák.
A 7. szimfóniát követően Lahav Shani nem csupán karmesteri, de szólista minőségében is bemutatkozik a Rotterdami Filharmonikusok élén. Az 1806-ból való, 4., G-dúr zongoraverseny zárórondóját játszzák.

A száz esztendővel ezelőtt, 1921-ben elhunyt Camille Saint-Saëns emlékére ma a Francia Nemzeti Zenekar és Seiji Ozawa fölvételeit hallhatják. Komponistánk különös korszakban alkotott: a bécsi klasszika formai tökélye és a romantika érzelmi telítettsége után elérkezett a szintézis, az összefoglalás ideje. Saint-Saëns melodikus invenciója a leginkább talán Csajkovszkijéhoz mérhető, ugyanakkor a klasszikához köti korszaka - a restauráció törekvése a monumentális, letisztult formák létrehozására. Egyik legnépszerűbb műve, az opus 78-as, 3., c-moll szimfónia azonban nem csak hatalmas arányai okán tekinthető korjelzőnek. A Philippe Lefebvre közreműködésével fölhangzó szimfónia egyike ama zeneműveknek, amelyek az elsők között fosztják meg az orgonát templomi, liturgikus funkciójától, és teszik meg a lenyűgöző koncerttermi hatáskeltés eszközéül. Ez az 1886-ban keletkezett, az ekkor elhunyt Liszt emlékének ajánlott szerzemény a lehető legtávolabb áll a vallási hangulattól: a romantika sóvárgó, hontalanság, nosztalgia és vágyakozás fémjelezte életérzése árad belőle. Mi másra is vallanának a partitúrában fölbukkanó idézetek a Liszt számára is annyira fontos Dies irae himnuszából?
A 3., Orgona-szimfónia után Saint-Saëns két mitológiai ihletésű szimfonikus költeményét játssza a Seiji Ozawa vezényelte Francia Nemzeti Zenekar. Elsőként az 1873-ból való, 39-es opusszámú Phaetont. Phaethón a görög mitológia Nap-istenének, Héliosznak fia. Héliosz tüzes szekerével minden reggel megjelenik az égbolton. Egyszer Héliosz átadta a fiának, Phaethónnak a napszekeret, de a vállalkozás tragikus véget ért. A történetet Ovidius meséli el az Átváltozásokban – Saint-Saëns pedig ismét a romantika egyik alaptémájához kapcsolódik, amikor a tragikus hős elbukásának toposzát énekli meg a szimfonikus költeményben.
Saint-Saëns 1871-ben komponálta 31-es opusszámú, Omphalé rokkája című szimfonikus költeményét. Omphalé líd királynő a görög mitológia szerint rabságban tartotta Héraklészt, és arra kárhoztatta, hogy női ruhában pörgesse a rokkát a többi rabszolganővel.

Száz esztendővel ezelőtt, 1921-ben hunyt el a francia későromantika egyik legizgalmasabb alakja, Camille Saint-Saëns. A Warner kiadó három kiváló francia muzsikus, Renaud Capuçon hegedűművész, Edgar Moreau csellóművész és Bertrand Chamayou zongoraművész kamaralemezével tiszteleg a centenárium előtt, egyúttal megkísérelve, hogy kissé változtasson a zeneszerzőről a köztudatban élő képen. Hisz vitán fölül áll, hogy Saint-Saëns elsősorban egy olyan mű, Az állatok farsangja komponistájaként él a köztudatban, amelyet eredetileg nem is szánt a szélesebb nyilvánosságnak. Pedig szerzőnk méltó az újra-fölfedezésre. Kamarazenéje méltán állítható Brahms vagy Franck szerzeményei mellé, amelyek jóval gyakrabban bukkannak föl a repertoáron. A francia művészek tisztelgése tehát egyúttal jóvátétel is: annak a reménynek záloga, hogy Saint-Saëns elmélyült, nagy formaművészetről tanúskodó és invenciózus kamaradarabjai végre elnyerik az őket megillető helyet. Elsőként Edgar Moreau és Bertrand Chamayou játssza az 1873-ban keletkezett, 32-es opusszámú, 1., c-moll csellószonátát.
Edgar Moreau és Bertrand Chamayou mellé Renaud Capuçon hegedűművész csatlakozik a száz esztendeje elhunyt Camille Saint-Saëns 1892-ben szerzett, 92-es opusszámú, második, e-moll zongoratriójának előadására.

Két méltán népszerű romantikus szerzemény vár ránk a következő majd egy órában egy páratlanul kifinomult, mégis izgalmas fölvételről. Noha a hegedűművészből karmesterré előlépett Sir Neville Marriner és együttese, a St. Martin in the Fields kamarazenekar elsősorban a barokk és a klasszikus repertoár – Bach, Händel és Mozart – avatott előadóiként váltak világszerte ünnepeltekké, a későbbi zenetörténeti korokban tett felfedezőútjaik rendre új szépségeket tártak föl a jól ismert művek lapjain. Alighanem annak köszönhetően, hogy a karmester a dirigens pozíciójában sem hagyta figyelmen kívül kamaramuzsikusként és koncertmesterként szerzett tapasztalatait. Még az afféle, drámai és retorikus szerzemények is a barokk és klasszikus vonós kamarazene finomságával szólalnak meg irányítása alatt, mint amilyen Pjotr Iljics Csajkovszkij 48-as opusszámú, C-dúr Vonósszerenádja.

Csajkovszkij C-dúr vonósszerenádja után Sir Neville Marriner és zenészei egy olyan szerzeményt játszanak, amely bár a romantika korának alkotása, ám szerzője eleve a barokk elődök iránti tiszteletadásnak szánta. Ez a magyarázata annak, hogy a tételcímek is a barokk szvitek világát idézik. Edvard Grieg Holberg-szvitjét halljuk.

Manapság, amikor az élet számos tekintetben akadályokat gördít az elé, hogy szabadon hódolhassunk kedvenc időtöltéseinknek, igencsak fölértékelődnek a művészetek nyújtotta lehetőségek arra, hogy kiszakadjunk a nyomasztó mindennapokból. Némi képzelőerővel, egy-egy jó könyvvel még a lezárt határokon is átjuthatunk. Vagy egy remek zenei utazás révén! Ma erre nyílik módunk, a téli kirándulások, sítúrák idején méghozzá az Alpokban tölthetjük a következő szűk órát. Aki a hamarosan fölhangzó zenemű komponistáját eddig inkább elmélyült dalai és súlyos operái révén ismerte, aligha találná ki, hogy a virágzó hegyi rétek, vízesések, hegymászás, gleccser, csivitelő madarak, felkelő nap, hegyi vihar, alkonyat és erdei túra élményét megörökítő szimfónia zeneszerzője Richard Strauss. Az 1915-ben, 64-es opusszám alatt közreadott Alpesi szimfónia márpedig egy alpesi nap történéseit fűzi zenei képeslapok sorozatává. Ezúttal joggal használjuk a zene festői és elbeszélői szerepére utaló kifejezéseket, hisz maga a zeneszerző mellékelt a kottához részletes programot arról, mely természeti jelenségek hangja válik érzékelhetővé a hatalmas, 109 zenészt igénylő szimfonikus partitúrában. Kirándulótársaink a San Francisco-i Szimfonikusok, a túravezető Herbert Blomstedt. Kívánunk Önöknek élménydús alpesi kalandozást a zene szárnyain!

Mozart születési évfordulója, január 27-e közeledtével igazi ritkaságot mutatunk be Önöknek. Vasárnap délelőtt lévén méghozzá, szokatlan módon, egy ritkán hallható operát. Nyikolaj Rimszkij-Korszakov a nagy komponistaelőd életrajzától és Puskin költeményétől ihletetten írta meg Mozart és Salieri című egyfelvonásosát. A ritkán hallható operakülönlegesség – Puskin nyomán – fenntartja ama történelmetlen gyanúsításokat, melyek szerint Salieri vétkes lett volna Mozart tragikusan korai halálában. És habár ma már egyetlen komoly kutató sem osztja ezt az igaztalan álláspontot, a mendemonda mind Puskin, mind Rimszkij-Korszakov számára kiváló alkalmat teremtett, hogy – a romantika egyik központi tematikája szellemében – megfogalmazzák a szorgos mesterember és az Istentől való lángész között fönnálló, áthidalhatatlan szakadék kérdéskörét. A két szólistával apelláló cselekmény lényege egy kávéházi találkozás Mozart és Salieri között. Az utóbbi, minden létező udvari cím, tekintélyes jövedelem birtokosa képtelen megküzdeni azzal a vitathatatlan ténnyel, hogy ifjú kollégája, a szeleburdi és bohém Mozart egyetlen rögtönzött üteme hatásosabb a saját, kitartó munkával összekalapált életművénél. Mozart nem csak azzal bosszantja föl Salierit, hogy frivol tréfát űz egy Mozartot játszó vak hegedűssel, de amikor elzongorázik egy részletet készülőben lévő Rekviemjéből, féltékenysége pokoli tervre ösztökéli Salierit. Ebédre hívja Mozartot, és halálos mérget csempész lakomájába. Rimszkij-Korszakov operájának legfőbb erénye, hogy kivételes leleménnyel és stílusismerettel imitálja Mozart muzsikáját: divertimentóit, operáit és gyászmiséjét. Mindeközben félreismerhetetlenül orosz operát ír! A ritkán föllelhető operafölvételen Nyikita Sztorojev személyesíti meg Mozartot, Salieri szerepében Vlagyimir Bogacsov, az I Musici de Montreal zenekarának élén pedig Yuli Turovksy.
Nyikolaj Rimszkij-Korszakov Mozart és Salieri című egyfelvonásos operája után a Mozartként megismert Nyikita Sztorojev két dalt énekel a szerzőtől: Sodródó felhők illetve Grúzia hegycsúcsai.

78 esztendővel ezelőtt, 1943-ban ezeken a januári napokon zajlott le a magyar történelem legnagyobb emberveszteséggel járó hadi eseménye: a második magyar hadsereg megsemmisülése a Don-kanyarnál. A végsőkig kitartó eleink, hősies honfitársaink a világhatalmi jászmák harapófogójába kényszerített haza védelmében, idegen földön, idegen érdekek szolgálatában, embertelen körülmények között ontották vérüket az otthon hagyottak megoltalmazásáért. Ma sincs magyar család, amely ne őrizné kegyelettel a Don-kanyarnál elesett, mintegy 125 ezer magyar katona és munkaszolgálatos emlékét. Az évfordulón azonban ne csak az idegen földben eltemetett magyar katonákra emlékezzünk, de irányítsuk rá a figyelmet minden háború ördögi értelmetlenségére, a nemzetek közötti testvéri megbékélés fontosságára is. Aligha akad erre méltóbb komolyzenei alkotás, mint Benjamin Britten Háborús rekviemje. Már csak a mű egyetemes békeüzenete folytán is. Britten, a rendíthetetlen pacifista a második világháborúban lerombolt, 14. századi Coventry Székesegyház újjászentelésének alkalmából kapott megbízást a gyászmise megkomponálására. A minden idők háborús hőseinek üdvösségéért elhangzó, hatalmas szerzemény a latin gyászmise szövegei mellett az első világháborúban elhunyt angol költő, Wilfred Owen verseit zenésíti meg a háború borzalmairól, a hazatérés reménységéről és a békevágyról. A művet 1962 májusában mutatták be a szerző vezényletével, és válogatott részleteit ma is ő dirigálja a Bach Kórus és a Londoni Szimfonikusok élén. A szólisták: Galina Visnyevszkaja, Dietrich Fischer-Dieskau és Peter Pears.

Két klasszikus szerzemény vadonatúj fölvételével kedveskedünk Önöknek a Warner lemezkiadó jóvoltából. A szerző Beethoven, a hangszer-összeállítás pedig: szóló hegedű és szimfonikus zenekar. Mindebből sejthetik, hogy a hamarosan fölhangzó művek egyike a D-dúr hegedűverseny, amely teljes joggal nevezhető hegedűszólóra és nagyzenekarra írott szimfóniának is. Beethoven születése 250. évfordulójának tiszteletére Midori Gotó és a Lucerne-i Fesztivál Vonósok álltak elő a klasszikus versenymű új fölvételével. A karmester Daniel Dodds, a szólista kezében pedig egy 1734-ből származó Guarneri-hegedű.
Midori Gotó és a Lucerne-i Fesztivál Vonósok a D-dúr hegedűverseny után a 2., F-dúr románcot játsszák.

Ki is lehetne az újesztendő első vasárnapjának első muzsikusa, ha nem az a Willy Boskowsky, aki a Bécsi Filharmonikusokkal adott újévi koncertjei révén, a televíziós és rádiócsatornák segítségével 25 esztendőn keresztül emberek millióira hintette a felhőtlen bécsi kedély konfettijeit, pezsgőbuborékos könnyedségét tengeren innen és túl? Ma a legendás hegedűművész-karmester búcsúzó, jubileumi, 25. gálaműsorának emlékezetes pillanatait idézzük föl 1979-ből. Különös, de a napóleoni időket lezáró, az európai népek önállósági törekvéseit elfojtó Bécsi Kongresszus 1815-ben éppenséggel a felhőtlen, léha és bohó bécsi kedély táncát, a keringőt tette világdivattá. Talán – akárcsak a bécsi operett -, a keringő mámoros szédülete is egyfajta kárpótlást nyújtott a politikai béklyókért? Nehéz lenne eldönteni. Annyi azonban bizonyos, hogy a keringő és testvérműfaja, a kissé szeleburdibb polka mindmáig a nagystílű gondűzés elengedhetetlen kellékei, kiváltképpen, amióta 1939-ben Clemens Krauss – első ízben még szilvesztereste - útjára indította a patinás koncertsorozatot. A műfaj ráadásul megtalálta azt a zenészdinasztiát, amelynek tagjai – akárcsak a Bachok a polifóniát egykoron – nemzedékeken keresztül ontották lefegyverző remekeit. Természetesen a Straussokról van szó. Boskowsky a jubileumi bécsi újévi koncerten az ő szerzeményeiket fonta koszorúba, nevezetesen idősebb és ifjabb Johann, Josef és Eduard Strauss keringőit és polkáit tűzve műsorára. Kedves Hallgatóinknak e fényűző koncert hangjaival kívánunk bánatoktól mentes Újesztendőt!

Szent Család vasárnapját töltsük annak a muzsikusnak megejtő hangjai között, aki csak földije, Antonio Vivaldi miatt nem nevezhető Velence legnagyobb komponistájának. Pedig Antonio Caldara éppolyan mestere a hangokkal való hatáskeltésnek, az emelkedett, lírai és mélabús érzetek fölkeltésének, mint a Rőt Pap. Mindkettejükről joggal állíthatjuk, hogy bár a barokk formai keretei közt, de zenéjük érzelmi szélsőségeit tekintve megelőlegezték a romantika korszakát. Győződjenek meg erről Önök is Caldara Karácsonyi Kantátájának hallatán Mary Enid Haines, Linda Dayiantis-Straub, Jennifer Lane, David Arnot, Christopher Dawes és a Norbert Graft vezette Ariadna Együttes korhű felvételéről. A szerzemény moralizáló keretben: az Igazság és a Béke győzelmének horizontján helyezi el a Megváltás eseményeit, megszemélyesítve az Isteni Szeretet allegóriáját is. 1712-ben hangzott föl a pápai palota karácsonyi ünnepi koncertjén, amelynek céljaira 1676 és 1740 között évről évre a legjelesebb szerzőktől rendeltek muzsikát.

A vasárnap muzsikusa ma minden idők egyik leginkább ellenmondásos komponistája, Dimitrij Sosztakovics. Hogy is lehetne ez másként, amikor egy ellentmondásos kor tanúja, elszenvedője és szószólója egy személyben? Már az is beszédes körülmény, hogy a zeneszerzőt évtizedeken keresztül a szovjet zene nagyságaként volt szokás emlegetni – nemzetközi elismertsége még a sztálini diktatúra szemében is bizonyos tekintélyt szerzett neki. Azt azonban ő sem kerülhette el, hogy időről időre ideológiai támadások kereszttüzébe kerüljön. Mint minden művész, Sosztakovics is alkotásaiban reflektált az őt ért zaklatásokra. Épp innen eredeztethető zenéjének ellentmondásossága. Hisz ha a szocialista embereszmény nevében alkalmasint polgárias, nosztalgikus és múltba tekintő hozzáállással vádolták, Sosztakovics egyhamar jelentkezett valami teljesen ellentétes hatású – például a rendszert dicsőítő, diadalmas és harcra buzdító – szerzeménnyel. Más kérdés, hogy aki értő füllel közelít a művekhez, csakhamar ráismer a nagyon is szembeötlő derűlátás mögött meghúzódó szarkasztikus, szorongó, sok esetben egyenesen gyötrődő hangra. Így lesz Sosztakovics életműve egy démoni korszak egyik leghívebb megörökítője a zenetörténetben. 1937-ben bemutatott, ötödik szimfóniáját például maga a szerző látta el az alábbi alcímmel: "egy szovjet művész kreatív válasza a jogos kritikára". A csel bevált: még maga Sztálin is elégedetten nyugtázta, hogy a Kisvárosi Lady Macbeth rebellis komponistája jobb belátásra tért. Mi több: a szocialista zeneesztétika évtizedeken át akként ünnepelte a művet, mint a szovjet embertípus diadalmas ábrázolását. Csakhogy nem gyanút keltő-e már maga a d-moll alaphangnem? És elég csupán néhány ütem, hogy a szimfóniát kísértetként átjáró szűkített akkordok hallatán, másutt az indulóként puffogó, haláltáncként keringő taktusoknál a félelem, a kiszolgáltatottság, az aggodalom és a segélykiáltás üzenete jusson el a kései hallgatóhoz. Sosztakovics ellentmondásos, 5., d-moll szimfóniáját az amszterdami Concertgebouw Zenekara játssza Bernard Haitink vezényletével.