MIÉRT OLVASSUNK ZSOLTÁROKAT
2018. április 10. kedd

 

Mindig is szerettem időt szorítani az imára és a Biblia olvasására napi szinten. Ugyanakkor mindig éreztem egy bosszankodó furdalást, egy ásítozó, szórakozott űrt az imáimban. Könnyű kézbe venni a Szentírást és olvasni, de néha nehéz mit mondani Istennek.

 

Ilyenkor csöndben üldögéltem, ami tökéletes volt – egy ideig. Azután elkezdtem saját fohászokat írni, átmenetileg ez is jól működött. Mégis ott volt az a bizonyos hiányérzet.

Nagyon vágytam valamiféle szerkezetre, ami irányt ad az imaéletemnek.

Emlékszem, ifjú serdülőként egyszer még imakártyát is kértem karácsonyra. Csak a főiskolán ismertem rá, hogy egy állandó ritmust keresek a napi imákhoz; valamit, aminek adott struktúrája van. Nem akármilyen imát akartam, hanem olyat, amelyik a Szentírásban mélyed el és ami kiállta az idők próbáját. 

Mindent megváltoztatott, amikor a Zsoltárok könyvét kezdtem használni. A tapasztalataim teljes skálájának hangot adott és szavakba öntött olyan épp születő érzéseket, amikkel fogalmam sem volt, hogy egyáltalán rendelkezem!

Megtanított, milyennek lettünk szánva rendeltetésünknél – az emberi mivoltunknál – fogva és mit jelent kapcsolatban lenni egy szerető, bensőséges, titokzatos Istennel.

A zsoltárok az Egyházon keresztül, térben és időben is, a dicsőítésben mindig is kulcsszerepet játszottak. Legyen szó a liturgikus életről vagy épp kortárs dicsőítő énekekről, mint például Matt Redman „Lelkem, áldd az Urat!” (Bless The Lord, Oh My Soul) című számáról. S ez még semmi a megszámlálhatatlan imához képest, amiben ezen művek szerepelnek, csendben elsuttogva az ágy szélénél a keresztények milliói által szerte az egész világban.

Ugyan miért ilyen kiemelkedő a zsoltárok helye Isten imádásában nálunk, keresztényeknél? Miért van ilyen központi szerepük a Teremtő megszólításában? Egyik oka ennek a jelenségnek az, hogy megragadják mindazt, amit jelent embernek lenni. Kifejezik csodálkozásunkat a teremtett világ és maga a Biblia iránt (lásd: 19. zsoltár), kétségbeesésünket és vágyódásunkat a Mindenhatóhoz (42. zsoltár), örömteli imádásunkat (150. zsoltár), sőt az elhagyatottságunkat is, amit alkalomadtán az Ő kezéből valónak érzünk (22. zsoltár).

Ez utóbbi kifejezetten fontos, mert a zsoltárokban Isten megengedi, hogy megéljük és átérezzük mindazt, amit emberi lényként egy tökéletlen világban tapasztalunk, s arra hív, hogy kimondjuk neki ezeket az érzéseket. Igen, persze, egész biztos, hogy kifejezhetjük neki a hálánkat és az örömünket – hát ezt bizony mindig is tudtuk. Azonban kiönthetjük neki a haragunkat, fájdalmunkat és magányérzetünket is! Isten megengedi, hogy felkiáltsunk:

„Istenem, Istenem, miért hagytál el,
miért maradsz távol megmentésemtől, 
panaszos énekemtől?
Szólítalak nappal, Istenem, s nem hallod,
szólítalak éjjel, s nem adsz feleletet.”
(Zsolt 22,1)

Ha hozzám hasonló vagy, ez felszabadító számodra is, ugyanis legalább olyan gyakran, ahányszor mély hálát és békét érzek Isten jelenlétében, vannak alkalmak, amikor úgy tűnik, nagyon messze sodródtam. Nem is tudom, a zsoltárok nélkül hogy tudnám kezelni ezt az állapotot. Azt hiszem, nélkülük valamiképp hiányos lenne a hitem. Akkor úgy érezném, meg kell tagadnom az emberi élet tapasztalásait. 

Egy dolog imádkozni ezeket a részeket, a maguk valójában, de néha elgondolkodom: vajon a kétségbeesettségem helyénvaló? Aztán eszembe jut. Isten szavát a Fiú felviszi a keresztre. Akkor megértem a Zsoltár beteljesítését s tudom, hogy igenis rendjén van, mikor ekképp én is felkiáltok. Ilyenkor érzem igazán, mit is jelent embernek lenni és hogy ez teljesen rendben van így.

Forrás: Relevant Magazine / 777blog.hu

 

Hirdetés

Partnereink: